08. Az első lépés

Sziasztok! :) Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek. Igazából kissé nehézkesen estem neki, mert azt hittem kevés az ötletem, de aztán abba kellett hagynom, mert túl sok is lenne. Így vannak még bennem kiíratlan gondolatok, amíg várnak a következő részig. :)
Boldog nőnapot kívánok minden egyes csajszinak! Remélem mindenki kap valami szép virágot, vagy csokit!:)
Jó hétvégét, és jó olvasást! <3
xoxo, Kikiih <3

Szabadnapot vettem ki. Nem, nincsen semmi extra programom, csupán annyi, hogy az ebet viszem

állatorvoshoz. Eddig nem is volt semmi probléma, csupán annyi, hogy Emy retteg az állatorvostól, akkor pedig plán, hogyha szurit kap, mint ma.
Fogalmam sincs, hogy honnan sejtette meg, hogy állatorvoshoz akarom cipelni, de fél órámba telt mire rá tudtam tenni a pórázt. Csakhogy ez még nem volt elég, miután sikeresen rákerült ő úgy döntött, hogy szobrosat játszik és nem mozdul a szőnyegről, így hiába próbáltam meg húzni magam után, mint el plüsskutyát, már most masszív kutyának készült, pedig csak pár hónapos. Igazi rottweiler.
Kénytelen voltam kézben vinni, csakhogy úgy kapálózni kezdett, és alig bírtam megtartani. Ráadásul a hülye hó is folyamatosan esett. Esett? Szakadt!
Kapucnimat a fejembe húzva, a kutyával a karomban sétáltam a buszpályaudvarig, és Emy szájába folyamatosan tömtem a mindenféle kutyafalatokat, hogy lenyugtassam.
A busz szerencsémre időben jött, és a vezető jó fej volt, eszébe nem jutott balhézni azért mert kiskutya van nálam. Folyamatosan simogattam és nyugtattam, így a buszon hála a jó égnek, nyugton volt. Azonban a városban már kevésbé, és egy kínszenvedés volt eljutni a rendelőig, ahol ráadásul még várni is kellett, így Emy teljesen bezsongott. Már a simogatás és a kaja sem segített.
- Jó napot! - léptem be kissé fáradtan Dr. Grey. Kedves, szőke copfos fiatal lány, mindig elegáns négyzet alakú szemüveget hord. Nagyon kedves, Emy is szereti. Ha munkáján kívül látja.
- Már megint rosszul viseli? - húzta el a száját.
- Négy lábbal támasztott ki és úgy húztam magam után – meséltem. - Viszont most nem karmolt.
- Haladunk – mosolygott. Inkább nem említettem meg, hogy előző nap direkt elvittem kutyakozmetikába.
Elvégzett pár alap kivizsgálást Emy-n, aki meglehetősen rosszul viselte, de Dr. Grey már gyakorlott, simán kivizsgál így egy kiskutyát. Csak remélni tudom, hogy kinövi ezt nagy korára, mert akkor már lenne mitől félnie szegény dokinak.
- Nagy már kint a vihar? - érdeklődött.
- Nem kicsi – gondolkodtam. - Bár nem igazán figyeltem rá.
- Egy húsz perce mondták be a rádióban, hogy vörös riasztás van – mesélte, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- A buszok meddig járnak? - kérdeztem idegesen.
- Jobb esetben még másfél óra – vont vállat lazán. - Akkor most beadom az injekciót – tért át egy teljesen más témába.
Szegény Emy, sírdogálva tűrte, hogy megkapja a gyógyszerét. Mostanra teljesen kifáradt a sok hisztitől, nekem pedig összeszorult a szívem. Olyan rossz volt hallani a nyüszítését, és tudni, hogy fájdalma van.
- Kész is – jelentette be Dr. Grey. - Ugye nem is volt olyan rossz? - simította meg Emy fejecskéjét.
Csak halkan nyüszített, majd odaléptem én is, és nyugtatólag a kezembe fogtam a tappancsát.
- Látszik, hogy erősödik. Gyönyörű nagykutya lesz belőle – dicsére meg előre.
- Igyekszünk – mosolyogtam rá.
Még beszélgettünk egy kicsit a vitaminokról és hasonlókról, majd megállapítottam, hogy ideje távoznunk, ha ma még haza akarok érni Roseland-re.
Ahogy kiléptem a rendelő ajtaján Emy-vel a karjaimban azonnal egy kiló hó zúdult az arcomba, a szél csak úgy süvített. Felkaptam a kapucnimat, majd szorosabban fogtam a védtelen kiskutyámat és céltudatosan a buszpályaudvar felé siettünk, de ez nem volt könnyű. Olyan sűrűn estek a hópelyhek, hogy alig láttam valamit, széllel szemben haladtunk, aminek hála a kapucnim folyton leesett a fejemről és a rohamosan kezdtem fázni, mert nem számítottam ekkora viharra.
Az alapból fél órás gyalogutat idefelé busszal tettük meg az utat, már nem járt, így sétálnunk kellett, valamivel több mint háromnegyed órát. Már nem csak a kutyám, de én is hisztis voltam, fáztam és a lábam is fájt.
A Roseland-re tartó busz megállójában többen is álltak, de senkit nem ismertem. Kerestem egy szimpatikus arcot és odaléptem hozzá.
- Jó napot! - köszöntem egy kedvesnek tűnő hölgynek. A korát nem tudtam megmondani, ötvenen már túl volt, de nem nézett ki hatvannak sem.
- Szerbusz! - mosolygott rám.
- Tetszik tudni, hogy mikor jön a busz? És, hogy jön-e egyáltalán?
- Szerencséd van, ma ez lesz az utolsó járat a hó miatt – mondta, és a nagy vihar ellenére vidám volt. Én nagyon féltem, hogy mi lesz később, de ő teljesen nyugodt volt. - Elvileg tíz percen belül itt van.
- Köszönöm szépen – Bár a beszélgetésünknek látszólag vége szakadt, azért a közelében maradtam. Megnyugtatott a kisugárzása.
- Roseland-i vagy? - kérdezte pár perccel később.
- Igen – bólintottam. - Születésem óta ott élek. Ön?
- A lányom él ott, őket és az unokáimat megyek meglátogatni – mesélte. - Nem akarták, hogy a vihar miatt elinduljak, de én mindenképp látni szeretném őket.
- Ez kedves – melengette meg a szívemet. Talán nem tűnik olyan nagy dolognak, de nem hiszem, hogy az én anyám buszozna miattam ennyit, ilyen hóban. Inkább megfogadta volna a tanácsomat, de szerintem akár ő is visszavonta volna.
- Hogy hívják? - utalt a kezemben tartó fázó kis gombócra.
- Emy – néztem vidámabban a kiskutyámra. - Állatorvostól jövünk.
- Beteg? - kérdezte kissé szomorkásan.
- Csak védőoltás – nyugtattam meg. - Bár nem csodálkoznék, ha ezek után lebetegedne.
- Csak nem – mosolygott. - Rottweiler ugye?
- Igen az – feleltem büszkén. - Régen a családomnak egy labradorja volt. Túlságosan is kötődtem hozzá, így nem bírtam elképzelni, hogy újra labradorom legyen. Menhelyre mentem, és ahogy megláttam tudtam, hogy ő kell nekem.
- Hogy került menhelyre?
- Egy autópálya szélén voltak egy kartondobozban a három testvérével – meséltem szomorúan, miközben kicsit megemeltem a karomban, hogy ki ne csússzon. - Ő volt az utolsó aki ott maradt. Szerelem volt első látásra.
- Olyan szép, hogy menhelyről hoztad – simította meg a kezemben tartott Emy-t, majd mindketten elkaptuk a fejünket, mert valaki felkiáltott, hogy jön a busz.
Tényleg jött.
Természetesen mellé ültem a buszon és folytattuk a kellemes beszélgetésünket. Meséltem neki a könyvesboltról, ő pedig mondta, hogy nagyon szeret olvasni, az egész életét végigolvasta eddig. Egy csomó könyvről beszélgettünk és örülök, hogy sikerült elterelnie a gondolataimat egy darabig. Egészen addig amíg a busz hangosbemondója meg nem szólalt.
- Kérjük minden kedves utasunkat, hogy őrizzék meg a nyugalmukat! Egy kicsit félre kellett állnunk a hatalmas hó miatt, de remélhetőleg újra elindulhatunk.
Itt estem kétségbe és azt hiszem kissé le is sápadtam. Észrevettem, hogy fázok, valamint azt is, hogy mekkora vihar van odakint. Emy is idegesen kezdett forogni az ölemben a zaklatottságom láttán.
- Ne aggódjon, nem lesz semmi baj – tette a kezét nyugtatólag a karomra az utastársam. - Már sok ilyesmin túl vagyok.
Megértően bólintottam, de nem éreztem magam sokkal jobban. Kezdtem félni. Óvatosan elővettem a telefonomat, és megnéztem hátha kaptam üzenetet, de nem. Nem is tudtam volna, mert térerőm sem volt.
- Térerő sincs – nevettem fel kissé szarkasztikusan.
- Előfordul – mosolygott kedvesen, aztán rátért valami könyvre, hogy elterelje a gondolataimat, ami igazán jól jött.
Harminchárom percet kellett várni, hogy újra elinduljunk. Pontosan tudom, mert négy-öt percenként mindig lopva az órámra néztem. Bár a vihar még mindig nem múlt el, de már nem erősödött, így elindultunk.
Még húsz perc volt az út és végre leszállhattunk. Fáztam, hisz a buszon nem volt fűtés, de kicsit csalódott voltam, amiért búcsúzkondom kellett.
- Köszönök mindent, a beszélgetést és hogy megnyugtatott – mosolyogtam rá.
- Minden jót kedvesem! Remélem még találkozunk!
- Én is – feleltem őszintén, bár tudtam, hogy ennek kicsi a valószínűsége.
Még a nevét se tudtam, de nem hiszem, hogy szükség volt rá. Beszélgettünk, segített feloldódni. Tényleg nem hiszem, hogy még találkoznánk valaha is, de abban biztos vagyok, hogy ezer százalékig felismerném.
Útnak indultam, de nem volt könnyű. A kapucnival nem is próbálkoztam, mert továbbra is lekapta a szél, amivel szembe nagyon nem volt könnyű a közlekedés. A hajam teljesen vizes lett, csak úgy mint Emy bundája. Az utak csúsztak, nekem pedig már rohadtul elegem lett ebből a napból.
Nem is tudtam, hogy merre figyeljek, arra, hogy tuti tüdőgyulladást kapok, vagy, hogy jobb esetben kiszárad a szemem a folyamatos széltől és a csípős hótól, vagy attól, hogy a csizmám teljesen átázott és még a zoknimból is tudtam volna facsarni a vizet.
Ilyeneken gondolkodva ráléptem egy befagyott, jeges pocsolyára, és hatalmasat estem. A bokámba éles fájdalom süvített, Emy pedig kiesett a kezeim közül. Nem is foglalkozva a saját bajaimmal gyorsan utána kaptam, és ellenőriztem, hogy jól van-e.
Ő jól volt, csak kissé nyüszített az ijedtségtől. Kissé megnyugodva próbáltam felállni, de a bal lábam folyamatosan lüktetett a fájdalomtól.
Nem bírtam tovább elsírtam magam. És nem a fájdalomtól. Hanem az idegességtől. Amiért semmi nem jött nekem össze. Lehet hisztisnek nevezni, lehet rám bármit mondani. Szenvedtem, és nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki.
A sminkem már rég lefolyt, így az nem zavart, a hajam pedig tincsekben lógott a fejembe, bal lábamra sántítottam. Igazán nyomasztó látvány lehettem, igazi modell a szerencsétlenség szobrához.
A könnyeimen keresztül ismerős lett egy utca. Megtorpantam, majd kisöpörtem pár vizes tincset a szememből. Igen, jó helyen voltam. De vajon otthon van? Befogad így?
Rájöttem, hogy ezek a kérdések feleslegesek, inkább egy próbát kéne tennem, mert így szinte elképzelhetetlen, hogy hazasétáljak, mert az összes erőm elfogyott.
Kínszenvedés volt az a pár perc, amíg az ismerős házhoz jutottam. A kertkapu fel volt tépve, a szél ide-oda csapkodta, de hatalmas kő esett le a szívemről amikor láttam, hogy ég az emeleten egy lámpa. Tudtam, hogy az ő szobája lesz az.
Az ajtóhoz léptem, majd megnyomtam a csengőt. Vártam és vártam, de nem akartam türelmetlen lenni, hogy újra megnyomjam. Az a perc legalább egy órának tűnt, de végre megjelent az ajtóban Zayn.
- Hilary! - képedt el teljesen és a látványomra kissé tátva maradt a szája.
- Beengedsz? - kérdeztem teljesen kétségbeesetten, még mindig sírva.
Válasz helyet csak még szélesebbre tárta az ajtót és kicsit odébbállt. Ahogy beléptem óvatosan kivette a kezemből Emy-t és egy gyors simogatás után a padlóra helyezte a kis lábait.
Egy mozdulattal megfogta a két kezem és magához húzott. Nyugtatóan suttogott a fülembe én pedig görcsösen kapaszkodtam a pólójába. Elhittem neki, hogy már nincsen semmi baj, már teljes biztonságba vagyok. Tudtam, hogy tényleg így van.
Nem érdekelte, hogy vizes vagyok, hogy az egész sminkem elfolyt, hogy csapzott a hajam. Olyan szorosan ölelt, mint talán még soha.
- Gyere, szárítkozz meg – tolt el magától egy kicsit, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Oké – mondtam halkan, majd hagytam, hogy segítsen levenni a kabátomat.
- Fent a fürdőben találsz hajszárítót, mindjárt jövök én is, csak keresek egy pokrócot Emy-nek.
- Köszönöm – erőszakoltam fel magamra egy mosolyt, majd a fürdőszoba felé indultam, eléggé sántikálva..
Odafent rájöttem, hogy rémesebb képet festek, mint gondoltam. Azonnal lemostam a sminkem, habár tudtam, hogy nem tudom kifesteni magam újra. De ez sokkal rosszabb annál, mintha természetesen látna. A zoknimat is levettem, tocsogott a víztől, így óvatosan a radiátorra tettem, hogy megszáradjon. A pulcsimat is levettem, ami alatt egy fehér atléta volt, ami már maradhatott, mert egyáltalán nem volt vizes, a meleg pulcsi és a kabátom tökéletesen megvédte.
Elvettem a fekete hajszárítót és a legmagasabb fokozatra tettem, amitől jóleső melegség járt át. Csak élveztem a pillanatot és kezdtem lenyugodni.
Zayn bejött és egy biztató mosolyt vett fel. Én is megpróbáltam, de fél lábon való egyensúlyozás és hajszárítás közben nem volt könnyű.
- Mi történt a lábaddal? - kérdezte a csapnak támaszkodva.
- Elestem – vontam vállat. Ez az én formám.
- Mutasd!
- Hajat szárítók – mutattam a kezemben berregő gépre.
- Akkor ülj le a kád szélére és közben megnézem – mondta.
Úgy tettem ahogy kérte, majd kinyújtottam a bal lábamat és a talpamat a combjára helyeztem.
- Ez hideg – állapította meg. - És be van dagadva.
- Ijj – húztam el a számat, mert egy fájdalmas pontot nyomott meg.
- És fáj is – tette hozzá.
- Komoly?
- Szerintem csak meghúztad. De azért tegyünk rá valami fáslit.
- Ha most közlöd, hogy orvostanhallgató vagy, nem tudom mit csinálok – néztem rá ijedten.
- Nem vagyok – nevetett fel, miközben a kis szekrényben kezdett kutatni.
- Akkor jó – könnyebbültem meg.
- Amúgy ne vedd magadra, nem állt szándékomban a fenekedet nézni, de kissé vizes – közölte, miközben féltérdre ereszkedett és kissé feltűrte a csőfarmerem szárát.
- Ne tagadd, tudom, hogy tetszik – vigyorogtam, ő pedig csak egy pimasz mosollyal felnézett rám.
Szótlanul hagytam, hogy bekösse a lábamat, majd közölte, hogy hoz nekem egy másik nadrágom, hogy ne fázzak fel. Kissé megijedtem, hogy miféle nadrágot hoz nekem, hisz nem hiszem, hogy tele lennének itthon női cuccokkal.
Pont befejeztem a hajam megszárítását, amikor visszajött, egy szürke melegítőnadrággal.
- Köszönöm – vettem el mosolyogva, majd kaptam még két zoknit is.
- A farmerod tett fel a radiátorra – tanácsolta.
- Oké. Ha kész vagyok merre keresselek?
- Konyha – felelte, én pedig bólintottam, majd becsukta maga után az ajtót.
Levettem a farmerom, ami nagyon tapadt hozzám, hisz teljesen vizes volt, majd egy tiszta törülközőt is elvettem, amit szintén Zayn ajánlott fel. Felvettem a szerintem egy számmal nagyobb melegítőnadrágot és lementem Zayn-hez.
- Remélem szereted a kakaót – nézett hátra mosolyogva.
- Ki nem szereti a kakaót? - csillantak fel a szemeim, majd még jobban odavoltam mályvacukrot is kaptam bele.
- Tejszínhabot kérsz rá? - vette ki a hűtőből a flakont.
- Inkább nem - válaszoltam, mert azt már túl töménynek tartottam volna, de mosolyogva néztem, ahogyan a sajátját telenyomja.
 - Amúgy – kérdeztem amint leültünk. - Louis-val mi van? - Amióta itt vagyok még egyszer sem találkoztam a kék szemű fiúval.
- A városban ragadt a hó miatt – húzta el a száját.
- Ó – fogdostam a bögrémet, ami kellemes meleg volt.
- Amúgy te, hogy keveredtél ide? - ivott bele a kakaójába.
- Emy-t vittem állatorvoshoz – néztem az asztalunk mellett ülő Emy-re, aki egy világoszöld takaróba volt bugyolálva. - Aztán ott indult el a nagy vihar, és pont elcsíptem az utolsó buszjáratot. De aztán ott is félre kellett állni a vihar miatt, volt vagy fél óra. Amikor pedig Roseland-re értem sétálni kellett, ami nem volt egyszerű. El is estem, mint már mondtam, eláztam... Szóval peches napom volt.
- Miért nem hívtál fel? Kimentem volna kocsival.
- Nem volt térerőm – mondtam, mire bólintottam. - De egyébként se akartam volna, hogy ilyen időben vezess.
- Legalább nem lettetek volna egyedül – bökött Emy-re, jelezve, hogy kire értette a többet számot.
- Rendes vagy – mosolyogtam, ő pedig csak lazán megvonta a vállát és kikapott egy mályvacukrot a kakaójából.
- Neked meg jól áll a nadrágom – elröhögtem magam, majd hagytam, hogy a beszélgetésünk csak úgy értelmetlen utakra terelődjön.
Zayn baromi rendes volt, azt is hagyta, Emy-nek csinált egy külön kis helyet párnákkal és pokrócokkal, így ő oda bújt be, majd hamarosan álomba is szenderedett. Mi a lehalkított TV-nél beszélgettünk, azonban felsikítottam, amikor valami nagy reccsenést hallottam.
- Mi volt ez? - kérdeztem ijedten.
- Nem tudom – mondta, majd az ablakhoz siettünk. Egy kicsit távolabb az utcában egy hatalmas fáról egy ág tört le. Pont látni lehetett az ablakból én pedig elszörnyedve néztem azt ami kint van, majd amit a TV-ben mutattak. Balesetek, csúszós utak, úton rekedt emberek.
- Félek – mondtam Zayn-nek.
- Nem kell. Itt vagyok – húzott magához én pedig a mellkasára hajtva a fejem bámultam ki az ablakon.
- De olyan ijesztő ez az egész. Mi van, ha mindjárt ide is kidől egy fa? Ha az utcában karamboloznak? Ha valaki megfagy vagy bármi történik? És úgy süvít a szél, mint egy rossz horrorfilmben. És még csodálkoznak az emberek, hogy miért utálom a havat. Na meg...
Zayn nem hagyta, hogy befejezzem. Arcával óvatosan eltolta a fejem a válláról, majd a homlokát az enyémnek döntötte. Belém fojtotta a szavakat, kissé meglepve pislogtam rá. Szemeit lehunyta, majd ajkai megsimították az enyémeket, amitől az én szemeim is lecsukódtak. Óvatosan, kissé bátortalanul egy puszit nyomott a szám szélére, majd egy kicsit beljebb. Leutánoztam a mozdulatát, habár fogalmam sincs, hogy hogyan. Mintha nem is én irányítottam volna, tetteim maguktól történtek meg.
Zayn kicsit hosszabban tartotta a száját az enyémen, majd nyelvével óvatosan végighúzott az alsó ajkamon. Bátortalanul ízlelgettük egymást, egészen addig amíg meg nem adtam neki az engedélyt és szét nem nyitottam az ajkaimat.
Nyelve ismerkedett az enyémmel, kóstolgatták egymást. Karomat a nyaka köré fontam, kissé jobban hozzábújtam. Szerettem volna minél jobban érezni, hagytam, hogy teljesen elvarázsoljon.
Odakint tombolt a vihar, a szél továbbra is süvített de mi ott álltunk az ablak előtt, egymásba kapaszkodva, csókolózva és teljes biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy egy hirtelen jövő tornádó sem tudta volna elmosni a csókunkat.