06. A lakótárs

Sziasztok! ^^ Siettek az új résszel ahogy tudtam, személy szerint az eddigi kedvencem. :D Remélem nektek is tetszeni fog! :)
Hihetetlen hálás vagyok a 30 feliratkozóért és a folyamatosan érkező kommentekért! <3
Már csak két nap és hétvége!! Kitartást! :)
xoxo, Kikiih <3

- Mi az? - kérdeztem értetlenül, azonban szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre amikor kinyílt a konyha ajtaja.

Egy barna hajú, vakító kék szemű srácot láttam meg, világos farmerdzsekiben, fehér mintás pólóban és fekete farmerban. Kissé kócos volt, az egész testtartása olyan volt, mintha pillanatokon belül szétesne. Nem ittas volt, inkább csak felettébb szétszórt embernek látszott. Vagy csak rossz napja volt. Ismerős volt, szerintem láthattam Zayn Facebook-profilján.Egy sanda mosoly ült az arcán, azonban az arca meglepetté vált amikor észrevett.
- Ez meg ki? - intézte a kérdését Zayn felé.
- Louis, ő itt Hilary, Hilary, ő itt Louis, a lakótársam, akinek a viselkedéséért nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni – mutatott be minket gyorsan egymásnak.
Louis gondolkodó arckifejezést vett fel. Vagy tényleg elgondolkodott vagy csak próbálkozott vele.
- Te vagy a kutyás csajszi, ugye? - csettintett egyet.
- Én vagyok a kutyás csajszi? - fordultam Zayn felé.
- Attól tartok – bólintott, a szája szélét beharapva. Felettébb kínosnak érezhette a szituációt.
- Én vagyok a kutyás csajszi – mosolyogtam rá Louis-ra, meggyőződve arról, hogy jól gondolta.
- Örvendek – nyújtotta a kezét nekem egy széles vigyorral, megvillantva fehér fogait.
- Hát még én – nevettem el magam kicsit.
Kínos csend állt fel, néhány pillanatra, amiről Louis úgy érezte, hogy mindenképp meg kell törnie. Amikor szólásra nyitotta a száját, reméltem, hogy valami kifogással szépen lelép, de úgy látszik nem tudtam ilyen gyorsan kiismerni.
- Szóval szereted a kutyákat, ugye?
Kissé meghökkentett a kérdése, és nem bírtam ki, felnevettem.
- Igen, szeretem a kutyákat.
- Én is.
- Klassz.
Zayn nem bírta tovább, úgy érezte, hogy bele kell szólnia ebbe a felettébb érdekes társalgásba.
- Louis, nincs valami elintéznivalód? - emelte meg kicsit a szemöldökét. - Tudod, amiről meséltél.
- Milyen elintéznivaló? - értetlenkedett a kék szemű.
- Tudod, az a fontos. Este mesélted.
- Hú, nem emlékszem – ráncolta a homlokát. - Ugye nem volt fontos?
- De nagyon fontos volt – tagolta nyomatékosan Zayn.
- Srácok – szóltam közbe. - Merre van a mosdó? - érdeklődtem, mert én kezdtem egyre feleslegesebbnek érezni magam. Persze jól tudtam, hogy mire megy ki a dolog, de talán ha nem vagyok itt, Zayn jobban meg tudja magyarázni a haverjának, hogy lépjen le.
- Felmész a lépcsőn és az első ajtó amit meglátsz – igazított útba Zayn.
- Köszi – eresztettem el egy mosolyt, majd kiléptem a konyhából.
Nagyon reméltem, hogy tényleg a fürdő ajtaja lesz az első, amit meglátok, mert nagyon nem örültem volna, ha pont Louis szobájába toppanok be. Ki tudja, mi fogadott volna.
Szerencsémre nem így lett, tényleg a fürdőszobába léptem be. Nem volt túl nagy, egy fürdőkád volt középen a fal mellett, amihez zuhanyrózsa is volt társítva, mellette volt a WC, valamint volt egy kis szekrénnyel felszerelt csap is, ami felett volt egy kisebb méretű tükör, az ajtón pedig egy egész alakos volt. Pont elég lehetett kettőjüknek. Különösen, mivel általában külön használták. Remélem...
Teljesen rendezett volt az egész lakás, ahhoz képest, hogy két fiú lakott benne. Az elrendezés átlátható volt, bár lehet, hogy az is közrejátszott a dologban, hogy nem olyan régóta élnek itt.
Ahogy a konyha elé értem hangot szűrődtek ki, amiből következtettem, hogy Louis még ott volt. Nem állt szándékomban hallgatózni, azonban a saját nevemet hallottam.
- Biztos vagy benne? - vettem ki Louis hangja. - Azt mondtad nem akarsz senkit. Csak a tervre koncentrálsz. Erre beállítasz ezzel a Hilary-vel. - Milyen terv?
- Mi az, hogy ezzel? - sértődött meg Zayn, ami őszintén jól esett, annak ellenére, hogy az egészből nem értettem semmit. - Különben is, pontosan tudom, hogy miért vagyok itt.
- Akkor miért vesztegeted ilyenekre az idődet?
- Ez nem idővesztegetés – érvelt Zayn. - Hil egy nagyon aranyos lány, és szeretném jobban megismerni. Ennyi.
- Hil? Már becézgeted is?
- Lou, nem akarok erről tárgyalni – komorodott el kicsit Zayn hangja. - Ismersz nem?
-  De – felelte Louis kicsit halkabban.
- Akkor bízz bennem.
- Jól van. Akkor én lépek is valamerre...
Hallani kezdtem a lépteit és hirtelen leesett, hogyha meglát itt ácsorogni, tudni fogja, hogy hallgatóztam. Gyorsan elkezdtem hátrafelé lépkedni, körülbelül a lépcsőig, majd onnan újra sétáltam előre, mintha csak most érkeznék.
Az ötlet bevált, Louis pont jókor nyitotta ki az ajtót. Hátratűrtem egy tincset és óvatosan elmosolyodtam. Mintha csak elgondolkodott volna egy pillanatra megtorpant, és végigmért. Tekintete visszatért az arcomra és visszamosolygott. Nem tudom mi futott át az agyán, talán jobb is ha soha nem tudom meg.
Amikor visszaléptem a konyhába Zayn féloldalasan támaszkodott a pultnak és az ablakon bámult ki. Arcáról ismét nem tudtam leolvasni semmit. Valószínűleg a Louis-val folytatott beszélgetésén gondolkodhatott. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de természetesen nem kérdezhettem rá. Sőt mi több, nagyon valószínű, nem is inkább biztos, hogy magánügy. Magánügyekbe pedig nem avatkozunk be.
Odalépkedtem mellé, szinte észre se vette, hogy visszatértem, csak amikor egymás szemébe néztünk.
Nem szóltunk semmit. Csak egymás tekintetét térképeztük fel. Gyönyörű barna szempár nézett vissza rám, hatalmas pilláival néha-néha pislogott egyet. Éreztem, hogy a kék íriszeimet tanulmányozza, de nem arra koncentráltam. „A szem a léke tükre”, mondják a nagyokosok. Én próbáltam belenézni ebbe a tükörbe, de nem volt könnyű. Mintha egy páncélt húzott volna maga elé, nehogy bárki is közel kerülhessen hozzá. Biztosan volt az életében egy nagy törés, amit sose tudott rendesen feldolgozni. Nem tudom, hogy mi lehetett, talán egy szakítás? Nem hiszem, akkor nem lenne ilyen közvetlen velem szerintem... Valakit elvesztett volna? Nem tudtam eldönteni, azt hiszem nem ismerem eléggé. De azt tudtam, hogy ismerni akarom. Tudni akarom a titkait, fel akarom fedni a titokzatosságát.
- Ez még elvan itt magában egy darabig – bökött a készülő spagettinkre, néhány perc múlva. - Csináljunk addig valamit?
- Felőlem – mosolyogtam rá biztatóan.
Kimentünk a konyhából, így a nappaliba érkeztünk. Louis nagy lelépése idáig tartott, a kanapén elterülve nyomkodta a távirányítót. Tanácstalanul Zayn-re néztem, aki kissé felemelkedett vérnyomással figyelhette a barátját.
- Menjünk fel – bökött a lépcső felé.
A lépcső tetejéről jobbra fordultunk, majd Zayn benyitott egy ajtón. Azonnal tudtam, hogy az ő szobája. Középen egy viszonylag szépen bevetett ágy volt, a mellette lévő éjjeliszekrényen viszont egy kis rendetlenség uralkodott. Volt egy kanapéja, amire a gitárja volt elhelyezve, körülötte pedig kották szanaszét. Volt egy íróasztal, amit szerintem nem nagyon használhatott, hisz patinás rendben sorakoztak rajta a különböző tárgyak.
Zayn körbenézett a kissé rendetlen szobán. Igazából ez volt a legrendesebb fiúszoba, ahol jártam. Patric padlójának színét az életben nem láttam, ahogyan Brad ágyát sem, Mark pedig váltig állítja, hogy a szobájában valahol van egy íróasztal.
- Csinálok egy kis helyet, és akkor le tudunk ülni – vakarta meg a tarkóját, majd felmérte a terepet, hogy hol tud leggyorsabban kényelmes férőhelyet teremteni. Végül az ágyat választotta. Ledobott róla néhány felesleges cuccot, megigazította az ágytakarót.
Leültünk egymás mellé a szélére, én pedig még mindig barátságosan nézelődtem.
- Nem is említetted, hogy van lakótársad – említettem meg szórakozottan.
- Reméltem, hogy nem kell vele találkoznod – nevette el magát. - Louis nem rossz srác egyébként. Csak meg kell ismerni és meg kell tanulni elviselni a hülyeségeit.
- Hány ilyen ismerősöm van – emeltem az égnek a tekintetem. - Hogyan ismerkedtetek meg?
- Louis a legrégibb haverom – kezdte a mesélést. - Még általánosban ismertem meg, majd egy középsuliba is mentünk tovább. Amikor állást kerestünk és nekem meglett a városban, ő is rögtön elfogadta az onnan érkezett ajánlatát, pedig rég eldobta volna.
- Mivel foglalkozik?
- Pincér – felelte, nekem pedig hirtelen beugrott a kép, ahogyan Louis fehér ingben, elegáns mellényben és csokornyakkendővel rohangál fel s alá. Valahogy ez a kettő nem fért össze. - Komolyan – mondta Zayn, látva a megdöbbenésemet.
- Hát jó – fogtam fel végre.
Tekintetem ismét végigment a szobán, aztán megakadt a szemem a TV alatt felállított kis szerkezetre. Szemeim azonnal felcsillantak, amit Zayn is észrevett.
- Játszunk? - mosolyodott el, és szerintem nem gondolta komolyan.
- Aha – néztem rá felvillanyozva.
- Tényleg? - vette át a meglepődött szerepét.
- Mi a baj?
- Csajok is X-Box-oznak? - vonta fel a szemöldökét, miközben a géphez lépett, hogy bekapcsolja.
- Alábecsülsz engem – ráztam meg a fejem tettetett csalódottsággal.
- Hát jó, akkor tessék – nyomta a kezembe az egy kontrollert. - Mivel kezdjünk?
Fifa-val kezdtünk, aztán valami autóssal folytattuk, aminek az életben nem bírtam megjegyezni a nevét. Fifa-ban Zayn egyértelműen jobb volt, bár egyszer megvertem. A másodikban azért már keményen küzdöttünk.
- Remélem az életben nem így vezetsz – jegyezte meg a vad versenyünk közben.
- Nincs is jogsim – vontam vállat egy éles kanyar közben.
- Kajak?
- Ja. Érettségi után mindenki letehette a jogsit, én pedig kaptam egy házat – magyaráztam.
- Az úgy korrekt – nevetett fel.
- De még is megvertelek – ejtettem a kezembe a kontrollert.
- Hagytalak – legyintett Zayn.
- Az előbb is?
- Igen.
- Ne hazudj – böktem meg a karját a könyökömmel. - Megvertelek és kész.
- Egy csaj nem verhet meg – rázta a fejét, mintha nem bírná felfogni. - Louis az életbe sose vert meg, erre te beállítasz és igen. - Felém fordította az arcát. - Ez jelent valamit.
- Ja. Hogy Louis-nál és nálad is jobb vagyok – mondtam, mire tehetetlenül elröhögte magát.
- Menjünk enni – ajánlotta inkább.
- Csak félsz, hogy megint vesztesz – tápászkodtam fel.
- Hagyd már abba ezt – kapcsolta ki az X-Box-ot. - Megbánod.
- Te nem bírod felfogni, hogy vesztettél – mondtam, miközben próbáltam feljebb tornázni magam, de esélyem nem volt, hogy egy szintre kerüljünk magasságban.
- Inkább indulj lefelé, túl sokáig tart mire megnősz – nevetett.
- Ezt megjegyeztem – fordultam meg és elindulta kifelé.
Épphogy kiléptem a folyosóra Zayn az ujjaival a bordám közé bökött, mire én egy apró sikítás közepette megugrottam.
- A dicsekvés miatt – vont vállat.
- Hogy egyesek miért nem tudják elviselni a vereséget – forgattam a szemeimet drámaian, mire még egyszer belém bökött.
- Nem vagy vicces – feleltem, de nem vártam meg a válaszát, futni kezdtem a lépcsőig, ahol lerobogtam, Zayn pedig folyamatosan követett.
Olyanok voltunk, mint két kisgyerek a játszótéren nem is foglalkozva semmivel. Fel sem tűnt, hogy Louis nincs a nappaliban, így könnyedén feltéptem a konyha ajtaját, ahol azonban Zayn már a sarkamban volt, így egy egyszerű karnyújtással hátulról magához húzott.
Ebben a pillanatban vettük észre egyszerre a konyhaasztalnál ülő Louis-t. Ezzel nem is lenne olyan nagy gond, ha nem éppen a spagettinket ette volna.
- Nagyon cukik vagytok, de inkább nem akarom telenyálazni a spagettimet – közölte ironikusan.
- A midet? - szólt ingerülten Zayn. - Tudod mennyit szenvedtünk vele?
- Ezt ti csináltátok? - esett kétségbe és ártatlanul kezdett pislogni.
- Igen, magunknak – mondta kissé indulatosan, a kezei pedig még mindig körülöttem voltak.
- Bocs nem tudtam – éreztem a hangján, hogy igazat mond. - Azt hittem valami maradék.
- Meg se lepődök – Zayn hangjából csak úgy sütött a szarkazmus.
- Tényleg sajnálom. Figyelj, adok pénz, vegyetek valami kaját.
Mintha Zayn teste kissé megkönnyebbült volna mögöttem, de közben karjaival ugyanolyan szorosan fogott. Mintha teljesen ösztönös lett volna az egész, és fel sem tűnt volna neki, hogy még mindig ott vagyok.
- Nem kell – enyhült meg. - Legalább finom volt? - nevetett kicsit.
- Nagyon is. Tényleg – biztosított minket.
- Hil, tudsz erre valami jó kajáldát? - kérdezte Zayn.
- Akad egy-kettő – bólintottam.
- Akkor mi leléptünk, oké? - nézett Louis-ra.
- Jó szórakozást – mosolygott ránk őszintén. - És köszi a spagettit!
Nevetve megráztam a fejem, majd Zayn elengedett, amitől kissé hiány éreztem támadt. Követtem az előszobába, ahol felöltöztünk és útnak indultunk. Gyorsan leellenőriztem a telefonomon az időt. Öt óra lesz.
A hó kellemesen esett, és most valahogy szépnek tartottam. Nem tartottam mocskosnak és hidegnek, csupán puhának és szépségesnek. Valahogy még jobban feldobta az alapból jó hangulatomat.
- Mit szeretnél enni? - kérdeztem a zsebembe süllyesztve a mobilom.
- Bármit – vont vállat. - Amit te ajánlasz.
- Már megint – mosolyodtam el, mert ugyan ez volt amikor a legutóbb találkoztunk.
- Én még nem ismerek itt semmit – védekezett. - Teljesen rád vagyok utalva.
- Hmm... - gondolkodtam el. - Van egy tök jó pékség a közelben. Ott bevásárolhatnánk és elsétálhatnánk valamerre.
- Tetszik – mosolyodott el.
- Várj – jutott eszembe. - Nincs nálam semmi pénz.
- Nem gáz, úgyis meg akartalak hívni – vont vállat.
- De nem hagyhatom – akadékoskodtam.
- Mégis miért nem? - mosolyodott el a szája sarkában. Ezzel elgondolkodtatott.
- Nem tudom, de nem hagyhatom – feleltem végül.
- Majd ha normális indokot hozol fel – nevetett, én pedig nem tudtam vitába szállni vele.
Lassan elértük a kedvenc pékségemet. Gyakran vásárolok itt, a néni már régóta megismer, gyakran itt veszem meg munkába menet a reggelimet. Már kicsit későre járt, már nem volt friss áru, de mi tökéletesen megelégedtünk a „maradékkal”. Szinte mindent felvásároltunk, elvittük az összes pogácsát és egy csomó kakaós tekercset. Én kaptam egy lekváros táskát, Zayn pedig egy pizzaszerűséget vett magának. Vettünk még egy nagy üveg ásványvizet is, hisz ennyi mindenre biztosan megszomjaztunk volna.
Teljesen felpakolva indultunk útnak és rájöttünk, hogy így nem igen tudunk enni, hisz mindkettőnknek tele volt mindkét keze.
- Innen nincs messze a tó, ugye? - azonosította be a helyet ahol éppen jártunk.
- Csak pár perc – bólintottam, megerősítve az állítását.
- Akkor nem ülünk le oda ahova a múltkor is?
- Szerintem okés.
Egymást támogatva tettük meg az utat, hiszen már mindketten nagyon éhesek voltunk, a papírzacskókból szálló illatok pedig csak jobban ingerelték az étvágyunkat.
Az utolsó métereket már szinte futva tettük meg és vetődtünk le a fa padra. A hó már nem esett, a padon sem maradt meg, csupán egy kicsit hideg volt.
Egy kupacba tettük le a papírzacskólat és találomra elvettünk egyet. Hozzám a kakaós tekercsek jutottak, Zayn-hez pedig a lekváros táskám, így kicserélte azt és egy pogácsát szerzett magának.
- Még mindig nem hiszem el, hogy Louis megette a spagettinket – ráztam a fejem hitetlenkedve.
- Én se – nevetett fel. - Maradék... Persze, halál friss maradék. Bár lassan már meg se lepődök rajta.
- Egyébként szimpatikus – haraptam egyet a kis tekercsbe.
- Tényleg? - szaladt fel kicsit a szemöldöke. - Nem sokan mondanak rá ilyet. Kissé különc.
- Én bírom a különcöket – vontam vállat. - Unalmas ha valaki átlagos. Egy ilyen ember mellett, mint Louis mindig pöröghet az élet.
- Az nem kifejezés – nevetett. - Viszonylag jól kiismerted, vagyis jól látod a helyzetet.
- Ilyenekben általában jó vagyok – loptam tőle egy pogácsát.
- Engem milyennek látsz? - meglepett a kérdése, de láttam a szemében az őszinte kíváncsiságot.
Gyorsan összeszedtem a gondolataimat és nekikezdtem.
- Téged nem lehet olyan könnyen megítélni, mint Louis-t. Szóval minél többet találkozunk egy kicsit közelebb kerülök hozzád, így kis adagokban lehet téged megismerni, ellenben Louis-al, akire ránézek és szinte tudom, hogy milyen ember – magyaráztam, miközben kihalásztam a lekváros táskámat a zacskójából.
- És ez szerinted jó vagy rossz? - kérdezte kissé félve.
- Nekem tetszik – mosolyodtam el titokzatosan, majd beleharaptam a sütimbe. Hagytam pár másodperc hatásszünetet, amíg megrágtam és lenyeltem. - Nagyon is.
- Örülök neki – kúszott büszke mosoly a szájára.
- És te, hogyan látsz engem? - kérdeztem
Zayn felnézett rám és mosolya kissé huncuttá vált.
- Inkább nem mondok semmit, mert még elbíznád magad – húzta az agyam.
- Na ne már – sértődtem meg. - Én itt kiöntöm a lelkem, te meg nem mondasz semmit?
- Na jó, oké – csúsztatta vissza a pizzáját a zacskóba. - Nagyon vonzó lány vagy, hozzá pedig egy olyan személyiséggel amit nekem is jobban meg kell ismernem, mert hozzád hasonló nővel még nem volt dolgom.
- Hű – ilyenre azért nem számítottam. Kissé pironkodva lehajtottam a fejem és beleharaptam a süteménybe, elrejtve a vigyoromat.
Igyekeztem minél lassabban enni, hogy minél tovább együtt lehessünk, de egyre jobban kezdtem fázni. De ez csak akkor vált feltűnővé amikor mindent elfogyasztottunk, de még pár percig ott ücsörögtünk. Olyannyira, hogy Zayn is észrevette.
- Fázol?
- Csak egy kicsit – Igazából szétfagytam.
- Akkor induljunk.
Összeszedtük a papírzacskókat, majd kidobtuk a közeli kukába, ami felett összeért a kezünk.
- Te jó ég, jéghideg vagy – ijedt meg kissé.
- Dehogy – ráztam a fejem, majd óvatosan rátettem az egyik kezem a másikra. Na jó, talán még is.
- Miért nem szóltál? - vont kérdőre.
- Nem éreztem – hazudtam.
- Jól van, gyere ide – rázta meg a fejét kissé rosszallóan, majd kitárta a kezeit és magához húzott.
Először kissé megilletődtem, de aztán rájöttem, hogy hihetetlen jól esik. Fejem a mellkasára hajtottam, kezemmel óvatosan kapaszkodtam a kabátjába. Lehunytam a szemem, és bár neki sem volt melege, jobb állapotban volt mint én, és hagytam, hogy kissé összemelegedjünk, szó szerint. Isteni érzés volt ahogy erős karjaival körbevont és védett, a legszebb az volt, hogy teljesen spontán volt, nem erőltetett. Mindkettőnknek ugyan olyan jól esett, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Jobb – húzódtam el tőle és rámosolyogtam.
- Akkor jó – mosolygott vissza.
Csak félig engedett el, egyik kezét végig a derekamon tartotta és kissé magához húzott, én pedig zsebre tett kézzel sétáltam mellette. Az egész beszélgetés alatt mosolyogtam, és fülig vörösödtem, de nagyon remélem, hogy ezt a hidegnek tudta be.
Fel sem tűnt, hogy egészen hazáig kísért, csak akkor amikor megálltunk a házam előtt.
- Köszönöm szépen a... – kezdtem, de rájöttem, hogy túl hosszú lenne elsorolni. - A mindent – egyszerűsítettem le.
- Nem kell – mosolygott rám. - Majd hívlak – ígérte.
- Várom – nevettem fel kissé.
Zayn lehajolt, majd adtunk egymásnak két puszit. Végigsimított a karomon, majd elköszöntünk egymástól. Végignézte ahogy bemegyek a kapun, majd a bejárati ajtóból még visszaintettem neki. Rögtön az ablakhoz slisszoltam és a függöny mögül kukucskálva figyeltem, ahogyan az alakja egyre távolabb kerül az utcán, végül teljesen eltűnik.
És fogalmam sincs, hogy miért, de mérhetetlenül boldog voltam.