05. Érintések

Sziasztok! :D Sajnálom, mostanában előfordulhat, hogy kicsit nagyobb időközönként hozok részeket, de zűrös, tanulós napjaim vannak. :S Viszont ma kicsit belefeledkeztem az írásba és a megszokott öt oldal helyett hetet írtam, és még mindig vannak bennem kiíratlan dolgok, de azok a következő részre maradnak. :)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! <3
xoxo, Kikiih


A szívem kissé hevesebben kezdett verni, még a rövid üzenet hatására is. Nem tudtam miért van ez, nem is
akartam betulajdonítani semminek, hiszen csak rám írt. Természetesen sablonosan indult a beszélgetésünk, egészen addig amíg meg nem kérdezte:

Zayn: Mit csinálsz holnap délután?

Meglepődtem a kérdésén, de tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Gyorsan lepörgettem a holnapi terveimet ami jóformán a semmiből állt.

Hilary: Nincs programom :)

Zayn: Akkor most már van ;D Ebédelünk együtt?

Hilary: Oké :D Hol találkozzunk??

Zayn: Patric-ék elhívtak focizni, olyan egy körül van vége. Mi lenne ha a sportcsarnoknál találkoznánk és onnan átmennénk hozzám? Összedobnék valami kaját meg ilyesmi... Persze csak ha megfelel.

Elmosolyodtam. Ez már tényleg randinak hangzik.

Hilary: Tökéletes. :)

Innentől a beszélgetésünk teljesen más irányba ment át. Beszélgettünk a melóról, mesélte, hogy mennyire szereti az új munkahelyét. Kiderült, hogy a két kedvenc filmünknek is köze van egymáshoz, bár csupán annyi, hogy mindkettő ugyanabban a városban játszódik. Az övé a Párizsból szeretettel az enyém pedig az Éjfélkor Párizsban. Nos, mindkét film totál más, meg sem lepődtem, hogy valami akció a kedvence. Csupán azért ismerem a filmet, mert azt hittem, hogy valami romantikus film lesz, amit Alyson-nal egyszer elkezdtünk nézni, de aztán úgy a felénél belezavarodtunk és inkább kinyomtuk. Persze ő erre rögtön megsértődött és kikötötte, hogy csak azért is meg kell néznem vele. Belementem, de csak akkor, ha ő is megnézi velem az Éjfélkor Párizsban-t. Állítása szerint Owen Wilson-undora van és kizárt dolog, hogy másfél órán keresztül az ő fejét kelljen bámulnia. Erre mondtam, hogy nekem is ugyanilyen érzés lenne végignézni az ő filmjét. Hosszad „veszekedés” után eldöntöttük, hogy majd mindkét filmet megnézzük... Egyszer.

Zayn: Na én azt hiszem lépek.

Hilary: Máris?

Zayn: Tizenkettő lesz

Szemeim kissé elkerekedtek, lopva néztem rá a laptopom órájára. Igaza volt, már 23:54 volt.

Hilary: Hupszi.

Zayn: :DDD

Hilary: Te hibád! :D

Zayn: Persze, hogyne. :D

Hilary: Akkor holnap találkozunk:)

Zayn: Holnap! ;))

Gyorsan elköszöntünk egymástól és én folyamatosan vigyorogva hajtottam le a laptopom fedelét.
Tényleg randizok Zayn-nel.
Ez még a lelkiismeret furdalásomat is elterelte, mivel ma egy sort sem olvastam.

Amikor reggel felébredtem csak néhány percig néztem magam elé, és próbáltam felfogni, hogy egy új nap indult. Az ablakom előtt nem húztam egy a függönyt, így a kicsiny kertemben lévő fát nézegettem, aminek az ágain csendben pihentek a hópelyhek. Olyan furcsa volt belegondolni, hogy nyáron ez a lombos fa adott nekem némi menedéket a nagy meleg ellen.
Egyszer csak egy kis barna gombóc ugrott be elém. Már meg sem lepődtem, bevetett reggeli szokás ez. Kicsit felnevettem, majd megsimogattam Emy buksiját, megvakartam a füle tövét.
- Éhes vagy, Pici? - kérdeztem tőle. Mintha csak értett volna egy kicsit oldalra döntötte a fejét és egy halkat nyüszített.
Egy utolsó nyújtózkodás után kimásztam az ágyból és elindultam a konyha felé, kiskutyám pedig követett.
Nem volt nagy házam, csupán egy szintes volt az egész, nem sok szobával. Nem is vágytam nagyobbra, ennyi bőven elég volt. Igazából a városban nem divat ilyen gyorsan kiköltözni a fészekből, a lányok általában csak akkor hagyják el szerető otthonukat, ha férjhez mennek. Én ez alól is kivétel voltam.
Az anyám visszaköltözött a városba és tudtam, hogy össze fognak költözni apámmal, így én minél előbb el akartam pucolni. Nem bírok anyámmal egy fedél alatt élni. Félreértés ne essék, szeretem, nagyon is. Csak pár méter távolságból. Apával rengeteget veszekedtek és voltam annyi idős, hogy megítéljem kinek van igaza. Apának volt, de anyának mindig feljebb állt, miközben ő más férfiak felé is kacsintgatott. Tudom, hogy nem csalta meg apát, sose lett volna rá képes. De ez már épp elég alap volt a pletykáknak és én lettem a kirekesztett lány az iskola folyosóján, akinek az anyja egy cafka. Elköltözött én pedig anya nélkül nőttem fel. De talán jobb is volt ez így. Ha tudnám se akarnám visszacsinálni.
Beraktam a pirítóba két szelet kenyeret, és amíg azok szépen pirulgattak magukba gyorsan adtam reggelit Emy-nek is. Vettem ki a hűtőből néhány szelet felvágottat, paradicsomot, paprikát és sajtot.
Mivel nem éreztem magam fáradtnak egyáltalán, csak egy teát főztem magamnak. Válogattam a zöld tea és az erdei gyümölcs feliratú filter között, de inkább a megszokott erdei gyümölcsöt választottam.
Miután kellőképpen megreggeliztem elmostam a tálakat és elmentem átöltözni. Zayn-nel egykor találkozunk, nekem pedig bőven volt időm, hisz csak kilenc óra volt. Így megengedtem magamnak még egy kis döglést a TV előtt, miközben Emy-t dögönyöztem. Azután elmentem zuhanyozni, amit szokás szerint elhúztam, bár ez igazán rossz szokás volt, a vízszámlám a bizonyíték rá. Valahogy mindig jól esett, akár boldog voltam akár szomorú. Felfrissített, segített kikapcsolni, reggelente felébredni. A hajamat is alaposan megmostam, majd egy törülközőt a testem köré csavarva megszárítottam azt. Mindig is utaltam hajat szárítani, hosszú, fáradtságos munka, ráadásul utána sose maradt meg úgy ahogyan szerettem volna.
Miután ezzel végeztem elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kéne felvennem. A hó most éppen nem esett, de nagy sajnálatomra már megmaradt. Kivettem az egyik kedvenc farmeromat, hozzá pedig egy fél vállamon lelógó kötött pulcsit. A télben a legjobb dolgok a kötött pulcsik, az egyik kedvencem a drapp darab volt, amit most felvettem. Ezek után egy egyszerű sminket vittem fel, mert nem akartam túlzásba esni.
Szomorúan konstatáltam, hogy még dél sincs. Kissé csalódottan ültem le a kanapéra, Emy pedig rögtön csatlakozott hozzám. Elővettem a telefonom és nyomkodni kezdtem, miközben a TV-ben valami zenecsatorna szólt.
Először is a Tumblr-ömre mentem fel. Visszakövettem azokat akik bekövettek, majd a blogok között kutakodtam. Imádtam, szinte minden nap használtam, holott ha belegondolunk az egész tök értelmetlen. De én olyan típusú ember vagyok, aki szereti az értelmetlen dolgokat.
Instagram-mal is rendelkezem, bár nemigen használom, havonta pár alkalommal. Nem vagyok nagy fotóművész, így nem nagyon tudok, mit megosztani a nagyvilággal, viszont a barátaim sokkal inkább ezt hitték magukról. Inkább csak az ő képeiket nézegettem.
A Twitter szokás szerint ezerrel pörgött, tele mindenféle értelmetlen üzenetekkel. Régen nagy Twitter-fanatikus voltam, manapság ez a lelkesedés lelohadt, így a követőim száma is lecsökkent, ami viszont szíven ütött. Gyorsan ki is írtam valamit, hogy jelezzem még élek, és megfogadtam, hogy visszaszerzem az eddig elért számot.
Ezek után felmentem Facebook-ra. Csak a szokásos fogadott, Brad megint valami YouTube linket küldött valami ismeretlen zenekarról, akikbe hirtelen beleszeret, de a jövőhétre már a nevüket se tudja. „Telóról vagyok” mentség alapján nem néztem meg, de tudtam, hogy később se fogom. Patric is rámírt, de akkor már nem voltam fent, szóval nem tudom, hogy mit akarhatott. Ja, de megint előjött nála az unalom és mindenkinek köszönt, aztán csak azoknak írt vissza akiknek épp kedve volt. Alyson egy csomó képpel bombázott meg. Fogalmam sincs, hogy honnan szedi ezeket, de mindig úgy érzi, hogy valakivel meg kell osztania és legtöbbször én vagyok az a valaki.
Rámentem a tegnapi beszélgetésünkre Zayn-nel és mosolyogva olvastam vissza, holott szinte minden szóra emlékeztem. Miután kellőképp átböngésztem rámentem a profiljára, aminek nézegetését tegnap abbahagytam.
Furcsa mód azt képzeltem el, hogy hatalmas baráti társaságok tagja és minden képen más-más emberekkel fog pózolni, de nem. Ahogy nézegettem a képeket már kezdtem megismerni az arcokat. Leginkább négy srácot ismertem fel közülük néha-néha becsúszott egy-két lány is. Persze voltak olyanok is akikkel csak egy képe volt, de nem találtam őrülten bulizós darabokat. Igazából nem is tudom, hogy számítottam-e rá. Látszott, hogy ragaszkodik a körülötte lévő emberekhez.
Talán a legmegnyugtatóbb az volt, hogy sose volt olyan képe, ahol egy lánnyal csak ketten lettek volna, valamint át sem karolta egyiket sem. A családi állapot résznél pedig az szerepelt, hogy egyedülálló. Ha jól emlékszem nem említette, hogy van-e barátnője, de most már teljesen biztos voltam a dologban.
Az idő nagyon lassan telt, így jóval idő előtt elindultam, gondolván így nem kell sietnem. Sajnos már annyira ott akartam lenni, hogy lábaimat nem tudtam kontrollálni, akaratlanul is siettem. Pedig igazán jó lett volna lustán nézelődni, figyelni a didergő madarakat, megnézni az ABC kirakatába akasztott táblákat, hogy mik vannak akcióban. Helyette csak sietve elmentem mellette, és minden más mellett is. Így történt, hogy idő előtt húsz perccel már a sportcsarnok bejáratánál voltam.
Roseland egy kisebb sportcsarnokkal rendelkezett, ami berendezhető volt foci, kosárlabda, kézilabda vagy röplabda pályának. A városunk sportrajongó gyakran lefoglalták pár órára, néha-néha veszekedés is alakult ki a focisok és kézisek között, hogyha nem tudtak megegyezni az időpontban. Persze ez csak télen volt kritikus kérdés, nyáron ugyanis a focisták mindig a csarnok mögötti füves focipályát használták.
Mivel nem tudtam mihez kezdeni előhúztam a kabátom zsebéből a fülhallgatóm és kicsomóztam. Mindig összegubancolódik, pedig olyan szépen feltekertem, óvatosan elrakom... Á, mindegy.
Felültem a lépcső korlátjára és örültem, hogy az alsó léc pont olyan helyen van, hogy kényelmesen megtámasszam a lábam. Elővettem a telefonom is, majd bedugtam a fülhallgatót. Mániám, hogy mindig ellenőriztem a kis betűt az oldalán. Irritált, ha a rossz fülembe tettem, valamiért nem bírtam úgy nyugodtan hallgatni a zenét.
A zenelejátszómban hanyagul görgettem a dalok között, majd megálltam Michael Jackson -   Dirty Diana-nál. Imádtam Jackson hangját, egyszerűen elvarázsol. Fantasztikustehetség volt, az ő zenéjén nőttem fel. Persze nem ő az egyedüli kedvencem. Igazából leginkább csak pop zenét hallgatok, de az igényesebb fajtából. Utáltam a tingli-tangli dalocskákat amik csak a buliról és szexről szólnak. Kedvenceim közé tartozik Robbie Williams, James Arthur, Christina Perri, Emelie Sandé és még jó páran. Talán Michael Jackson és Robbie azok, akik leginkább meghatározták a zenei stílusomat, vele együtt az életemet is. Az ő zenéjükön nőttem fel, a legtöbb dalukhoz komoly emlékek fűződtek.
Egy szám körülbelül három perc, így kiszámolhatom, hogy legalább hatot kell meghallgatnom ahhoz, hogy Zayn és a többiek kijöjjenek.
Nyolc szám lett belőle, nem számoltam bele, hogy nyilván az öltözőben még elhúzódik az idő. Nem sajnáltam, teljesen jól elvoltam. Éppen Robbie-tól hallgattam a Have You Met Miss Jones-t, amikor a csarnok ajtaja kinyílt.
Ott volt Patric, Brad, Mark és még néhány srác, azonban én csak Zayn-re tudtam figyelni. Egy őszinte vigyor ült az arcán, ahogy összenevettek a többiekkel. Láttam, hogy sikerült beilleszkednie és ez melegséggel öntötte el a szívemet.
- Hil! Szia! - szúrt ki először Brad.
Csak intettem egyet, miközben kihúztam a fülhallgatóimat a fülemből. A fiúk közelebb jöttek én pedig lepattantam a korlátról.
- Te meg, hogy kerülsz ide? - kérdezte vigyorogva Patric. A haverjaik közben leváltak, amit annyira nem is bántam. Csak négyen álltak körül, de mind olyan magasak voltak, hogy törpének éreztem magam.
- Zayn-hez jöttem, nehogy örüljetek – vigyorogtam.
- Már kezdtem örülni, hogy végre elkezdesz foglalkozni velünk – tette a szívére a kezét Brad.
- Álmodj királylány – legyintettem, mire ők felröhögtek.
- És, hova mentek? - faggatott minket Patric. - Kávézni? Szerelmesek hídja? Szobára? - Természetesen a két idióta ezt nagy poénnak tartotta, mi Zayn-nel pedig csak szemforgatva összemosolyogtunk.
- Ja, így, hogy mondod ideje lenne sietni – bólogatott Zayn. - Lejár a foglalásunk a motelban. - Csak a fejemet rázva röhögtem. Fiúk. Sose növik ki.
- Megértem – szólt együtt érzőn Mark.
- Ők is oda szoktak járni Alyson-nal – magyarázta Brad Zayn-nek.
- Hé, ez már nem vicces – komorodott el Mark.
- Alyson? Ugye a vörös hajú csaj, Hil barátnője? - gondolkodott Zayn.
- Az, de ne is gondolj rá. Az enyém – vigyorgott Mark. - Illetve hamarosan.
- Erről Alyson is tud? - mosolygott a szája szélében Zayn.
- Azt hiszem – gondolkodott ez Mark, majd kérdőn rám nézett. Én elkaptam a tekintetem, nem akartam beleavatkozni az ő dolgukba.
Rövidesen sikerült elszakadnunk tőlük, így ketten maradtunk Zayn-nel. Mosolyogva állapítottam meg, hogy a haját most nem zselézte fel, csak természetesen hagyta, hogy a homlokába, esetleg itt-ott a szemébe hulljon. A szőke tincse még mindig látszott, ami különösen tetszett benne.
- És, milyen volt? - érdeklődtem felnézve rá.
- Nagyon jó. Baromi nagy arcok. Nem hittem volna, hogy néhány ismerősömet felül lehet múlni – nevetett fel kissé.
- Szóval pozitív a dolog – állapítottam meg boldogan.
- Persze – mondta vidáman, majd más témába váltott át. - Mit hallgattál amikor kijöttünk?
- Robbie Williams – meséltem büszkén. Imádtam a zenéről beszélgetni, különösen ha ajnározhattam a kedvenc előadóimról. Zayn meg is adta ezt a lehetőséget, így elég bő kiselőadást tartottam neki mindenféle előadóról. Miután úgy éreztem eleget beszéltem úgy éreztem, hogy átadom a stafétabotot. - Te miket hallgatsz?
- Az én stílusom is hasonlít a tiédhez, bár az én szívem a rock felé is húz – kezdte. - Nagyon szeretem a Rolling Stones-t, Bon Jovit, na és a legnagyobb kedvencem a Pink Floyd. A logójukat fel is varrattam a karomra.
- Komolyan? - mosolyodtam el hitetlenkedve. Ez már rajongás.
- Jól is néz ki, imádom a zenéjüket... Miért ne? - vont vállat.
- Erre kíváncsi vagyok.
- Akkor mindjárt meg is mutatom, mert itt vagyunk – mutatott a következő házra.
Kívülről semmi extra nem volt. Fehérre mázolt falak, barna cseréptető, kis kert. Szinte minden ház így néz ki Roseland-en.
Látszott, hogy már gyakorlott lakos, a kaput nem zárta be. Ez furcsa, akik nemrég költöznek ide egy fél évig még mindig bezárják a kapujukat.
Nem tulajdonítottam ennek nagy dolgott, inkább a kicsinke kertet figyeltem meg, bár nem láttam belőle sokat, hisz szinte mindent hó fedett, a munka ami pedig látszódhatott belőle az még a régi lakók műve.
Rendelkezett egy kis elő terasszal, ahonnan nyílt a ház ajtaja is. Oldalt volt egy fából készült hintaszék, ami csendesen lógott az erkélyről lefüggesztve.
Három lépcsőfokot léptünk fel, majd Zayn a kulcsot az ajtó zárjába helyezte és kitárta előttem az ajtót. Előre engedett, így egy gyors lábtörlés után beléptem az otthonába.
Rendelkezett egy kicsi előszobával, ahol egy fogas volt és egy komód. Lehámoztam magamról a sálam és a kabátom, majd a fogasra helyeztem azokat. Zayn-nek könnyűvolt, csak kibújt a tornacipőjével, de én még szenvedtem egy sort a csizmám cipzárjával.
- Kész vagy? - Bár arcát nem láttam, hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Igen – egyenesedtem ki vigyorogva.
- Akkor gyere – intett és a sporttáskáját felkapva vezetett be a nappaliba.
Kellemes volt. Középen egy  sötétzöld kanapé volt, vele szemben pedig egy TV, alatta egy hifitorony. A falak barna és fehér színben váltakoztak, így a helyiség egyszerre volt sötét és világos, tökéletesen illet Zayn stílusához. Csak pár növényt találtam, viszont látszott, hogy gondozva voltak. Képek nemigen voltak a falon, csak pár szakadt poszter, amiket nemigen tudtam hova rakni.
- Szép – jegyeztem meg mosolyogva.
- Dehogy szép – nevetett fel. - Nézz körül – bökött a szoba túlsó végébe. - Még van egy csomó kicsomagolatlan holmi.
- Attól függetlenül szép – kötöttem ki.
- Te tudod – vonta meg a vállát egy féloldalas mosollyal. - Vársz egy percet? Kiviszem a szennyest – emelte meg a sporttáskáját.
- Kettőt is – biztosítottam.
Ő felrobogott a lépcsőn én pedig helyet foglaltam a kanapén, miközben megállapítottam, hogy egyértelműen rendes pasi. Aki kiviszi a szennyest, rossz ember nem lehet.
Zayn távolléte tényleg nem tartott egy percnél tovább, így hamar visszatért hozzám és leült mellém a kanapéra.
- Na mutasd azt a tetkót – lelkesedtem be.
Zayn felröhögött, majd úgy fordult és emelte a karját, hogy  jól lássam. Kissé be is feszített, amint muszáj volt elnevetnem magam. Egyébként nem csak ezzel a tetoválással rendelkezett, hanem még jó pár másikkal is.
- Mikor varrattad az első tetkód? - könyököltem fel a kanapé tetejére, miközben Zayn is leengedte a karját.
- Tizenhat évesen – válaszolta.
- Hú – lepődtem meg. - Nem bántad meg?
- Mint látod azóta van egy csomó, szóval nem – magyarázta mosolyogva.
- Jogos – bólintottam.
- És neked valami tetoválás, vagy testékszer? - húzódott huncut mosoly a szájára.
- Örülnél mi? - nevettem fel. - Nincs semmi ilyesmi. Bár a gimi vége felé nagyon fájta szívem egy köldök piercingért, apám nem hagyta és tudtam, hogy kinyírt volna miatta.
- Most már nem kell?
- Megvagyok nélküle – vontam meg a vállamat. - Amúgy mikor akarunk enni? - kérdeztem rá, mert a hasamban már éreztem az ürességet.
- Hát még nincs kaja, de összedobom gyorsan. Menjünk.
Felálltunk a kanapéról és átsétáltunk a konyhába. Sem kicsi, sem nagy nem volt. Főként a fekete és a fehér színek uralkodtak, a sarokban volt egy kis kerek asztal, két székkel, ahol gondolom étkezni szokott.
- És mit eszünk? - kíváncsiskodtam.
- Spagetti? - ajánlotta.
- Ú, oké – csillantak fel a szemeim. - Mit segítsek?
- Semmit – mondta és előszedte a tésztát az egyik szekrényből.
- Te ilyen nagy konyhatündér vagy, vagy mi? - fontam keresztbe magam előtt a karom.
- Nem, csak le akarlak nyűgözni – kacsintott.
- Képzelem – forgattam a szemeim.
- Na, ülj fel oda és figyeld a mestert! - intett az egyik pult felé, én pedig szót fogadva felültem és figyeltem Malik ügyködését.
- Gyakran főzöl?
- Csak magamnak és csak ha van időm – mondta, miközben előszedte a vágódeszkát és ráhelyezett egy paradicsomot. - De csak ilyen alapételeket tudok.
- Én örülök, ha a pirítóst nem égetem oda – jegyeztem meg.
- Komolyan? - nézett rám kissé hitetlenkedve.
- Igazából csak egyedül vagyok béna a konyhában. Ha van mellettem valaki aki figyelmeztet, hogy ne hagyjam ki a sót meg ilyenek akkor ügyes vagyok.
- Hogy lehet a sót kihagyni? - darabolta a paradicsomokat. - Az mindennek az alapja.
- Csak példának mondtam – legyintettem.
- Persze – bólogatott szarkasztikusan és vigyorogva rám nézett. Így kevésbé figyelt oda és a kés megcsúszott a vizes paradicsomon és az éle az ujjába szaladt. - Basszus! - szisszent fel és gyorsan elhúzta a kezét.
- De béna vagy – jegyeztem meg, de azonnal felpattantam és mellé léptem. - Mutasd!
- Nem vészes – mondta és közben a másik kezével lefogta a vérző ujját.
-Zayn – néztem fel rá rosszalló tekintettel, kissé oldalra fordított fejjel. Tudtam, hogy ezzel kis lelkiismeret furdalást idézek elő az emberekben, rutinosan használtam ezt a mozdulatsort.
Zayn kissé elhúzta a száját, majd elengedte az ujját. Láttam már rosszabbat is, de ez se volt szép.
- Van sebtapaszod? - vontam kérdőre.
- Ja, ott a fiókban – mondta, miközben egy darab papírtörlővel megtisztította a vértől a sebet, én pedig odanyúltam és kihúztam azt. Kis kutatás után meg is lett, majd kiválasztottam egy szimpatikus darabot.
Leszedtem róla a csomagolást, majd az egyik védőjét és elkezdtem feltekerni Zayn ujjára, majd a másikat is lehúztam. Az egy tapasz nem volt elég, így rátettem még egyet.
- Ugye vágod, hogy ezt én is meg tudtam volna oldani? - kérdezte édes mosollyal a szája szélén.
- Dehogy tudtad volna – legyintettem.
- Aranyos vagy – mondta és mosolya szélesebbre váltott.
- Dehogy vagyok – A vágódeszkához léptem, mert be akartam fejezni a maradék paradicsomot.
- Dehogynem – folytatta, mire egy kis melegség öntötte el a szívem. Azt mondta aranyos vagyok. Kétszer is. - És most engedj vissza.
- Dehogy engedlek néztem fel rá ismét.
- Van olyan mondatod amiben nincs benne a dehogy? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Dehogy van – vigyorogtam rá, majd komolyan válaszoltam. - Nem hagyom, hogy ma már bármit is vagdossál. Csak kárt teszel magadban.
- Akkor mit csináljak főnök? - nevetett.
- Melegíts vizet a tésztának vagy... - akadtam el. Hogy is kell spagettit csinálni?
- Majd én kitalálom, jó? - nevetett.
Immáron ketten serénykedtünk a konyhában, amit sokkal jobban élveztem, mint a pulton ücsörgést. Kiröhögtük egymást ha bénáztunk, beszélgettünk, egyre jobban kinyíltunk egymás előtt. Bár még mindig nem ismerjük egymást úgy igazán, de érzem, hogy folyamatosan közelebb engedjük egymást a másikhoz. Talán még nem találkoztunk először ahhoz, hogy felfedjem Zayn titkait, illetve ezt a titokzatosságot ami körülveszi. Mintha egy láthatatlan burok lenne körülötte, amit érezni lehet. Vagyis... Mások is érzik ezt vagy csak én? De valószínűleg az egész hülyeség, olyan közvetlen az egész ember. Pontosan tudja, hogy hol van a határ a poénok és a közeledés terén. Persze élveztem a pillanatokat, amikor a kezünk véletlen összeért és csak pár másodperc fáziskéssel húztuk el, vagy amikor valamit el akart venni, és beállt mögém és a hátunk egy kicsit összeért. Az a fajta jól eső közelség volt, ami találkozásról találkozásra csökkent. Először épphogy az ujjaink értek össze amikor átadtuk egymásnak a telefonjainkat, majd legközelebb csak a térdeink, most pedig már teljesen nyugodtan tettük a kezünket a másik vállára. Aztán, hogy ez a közeledés meddig fajul, majd egy kis idő után kiderül.
Mintha a zár kattanását hallottam volna, de gondoltam, hogy biztosan valami más lehetett, hisz mégis ki jönne be? Aztán már konkrét lépteket hallottam és kérdőn néztem Zayn,re, aki az utolsó simításokat végezte a szószon.
- Úristen – fagyott le teljesen és az ajtó felé nézett.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül, azonban szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre amikor kinyílt a konyha ajtaja.