04. Barátok

Sziasztok! :) Ez a fejezet kicsit átkötő jellegű, inkább arra hajt, hogy megismerjük a szereplőket. Nem egy üres rész, de nem is a legizgalmasabb. Igyekszem beindítani a sztorit, amit én már most nagyon szeretek írni, remélem, hogy ti pedig olvasni! :) Nagyon köszönöm a kommenteket és a feliratkozásokat, hihetetlen, hogy ez még csak a negyedik rész és már 26-an vagyunk! Köszönöm! <3
Jó olvasást!
xoxo, Kikiih <3

A konyhában álltam és komoly ebédet készítettem Patric-nek és magamnak. Kivettem a tejet, a müzlit
egybeöntöttem őket és egy kanalat helyeztem mindkét tányérba.
Patric a kicsike nappalimban ült, ami az első helyiség, amibe az ember belép ebben a házban, mivel nem rendelkezek előszobával. Nagyban nyomkodta a TV-met, valami érdekes műsort keresve.
- Tessék – adtam a kezébe a világoszöld színű tálat. Az enyém halványlila volt.
- Köszi – vette el. - Imádom a müzlidet. Pont, mint otthon – vigyorgott.
- Nem vagyok egy konyhai zseni, ne szólj be – vetődtem be mellé. - Mit nézünk?
- Sportismétlés, valami szappanopera, Spongyabob, ismeretterjesztő műsor a csirkékről, valami valóságshow.
- Spongyabob – vigyorogtam rá.
- Nincs rá esély, hogy egyszer kinődd, ugye? - nézett fájdalmasan.
- Spongyabob a világ legmenőbb beszélő szivacsa – közöltem és kanalaztam egyet.
- Spongyabob a világ egyetlen beszélő szivacsa – javított ki.
- Na látod? - mutattam rá a lényegre. - Még utánozhatatlan is.
- Ugye tudod, hogy ezt nem huszonhárom éves embereknek tervezték? - figyelte feszülten, ahogy Spongyabob és Patric medúzákra vadásznak. - Ráadásul a csillag a nevemet is lenyúlta.
- Az én nevem nem szerepel a Spongyabob-ban – szomorodtam el.
- Te nagyon beteg vagy – röhögött fel, én pedig mosolyogva megböktem a könyökét.
Patric a legjobb barátom. Természetesen imádom Brad-et és Mark-ot is, de ő más. Valahogy mindig egyre járt az agyunk, befejeztük egymás mondatait. De tényleg csak barátok vagyunk, semmi több. Patric nemrég szakított a barátnőjével, mondhatnám, hogy ez nagyon megviselte, de nem. Nem vagyok ellenséges fajta, de az a lány egyszerűen nem illet a társaságunkba. Valahogy sose bírtam azokat a lányokat, akik sírnak, hogyha letörik a körmük, valamint olyan szőke a hajuk, hogy más több kilométerről észrevehető. Ráadásul nem is illettek össze.
És, hogy én hogyan állok a fiúkkal? Jóformán sehogy. Összesen két komoly kapcsolatom volt, bár igazából egyik se volt életem nagy szerelme. Az egyik csupán egy nyáron át tartott, a srác itt töltötte a szünidőt, de ahogy hazament elfelejtett. Nem fájt érte túlságosan a szívem.
A másik egy közeli városban élt, minden egész jól alakult, egészen addig amíg ki nem derült, hogy a srác igazából meleg. Szerencsémre Roseland-en nem ismerték sokan, így nem lettem közröhej tárgya. Csak a kis társaságunkban, de tőlük a mai napig megkapom. Régen zavart, de mára együtt nevetek velük.
Miután lement a rész kivittem a tálakat a mosogatóba és visszatértem Patric-hez, aki ismét a távirányítóért nyúlt.
- A többiekkel mi a helyzet? - kérdeztem.
- Brad melózik, Mark és Alyson pedig együtt vannak valahol.
- Szerinted összejönnek?
- Kéne – röhögött fel. - Már a gimi óta szenvednek, mindenki tudja, hogy bejönnek egymásnak, kivéve ők. Nagyon megérdemelnék már.
- Hihetetlen milyen bénák – ráztam meg a fejem elgondolkodva. - Még a szalagavatón is együtt táncoltak. Mindig ők voltak a bálkirály és királynő.
- Náluk a „szerelem vak” kifejezés kissé más értelemben van.
- Ja – bólintottam.
Néhány percig csendben ültünk egymás mellett és meredten néztük az előttünk lévő strandfoci meccset. Én is strandolni akarok, napozni, úszni... Hiányzik a nyár, pedig alig kezdődött el a tél. Fejemet az ablak felé fordítottam, ahol láttam, hogy a hó nagy pelyhekben szállingózik. Még a hideg is kirázott...
- Egyébként bírom ezt a Malik gyereket – mondta. - Forma.
- Ja, én is bírom – tértem vissza a valóságba. - Rendes srác.
- Bejön mi? - vigyorgott.
- Nem rossz – vallottam be kissé nevetve. - De még csak most költözött a városba.
- Ezért kell gyorsan ráhajtani. Mielőtt mások is észreveszik.
- Nagyon tapasztalt vagy – jegyeztem meg.
- Tudom, minden nyáron ezt csinálom – mondta, mire felnevettem. Pontosan tudtam. - Mindenesetre szerintem könnyen beilleszkedik ide. Honnan is jött?
- Londonból – feleltem.
- Ki az a hülye aki otthagyja Londont? - ráncolta a homlokát.
- Jó kérdés – bólintottam. - Tőle kérdezd.
- Amúgy elhívtuk focizni – mesélte.
- Komolyan? - lepődtem meg. - Én hol voltam akkor?
- Ja, telefonon – magyarázta, én pedig megnyugodtam, hogy nem aludtam be a kávézóban. - Ugye holnap megyünk, és Josh ma szólt, hogy mennie kell valahova, amit nem tud lemondani. Mivel nem tudtunk mást elhívni, megkérdeztük, hogy tud-e focizni és szívesen jön.
- Ó, értem – esett le és elmosolyodtam. Ezek szerint tényleg bírták.
- Amúgy nekem tényleg ismerős – mondta. - Nem tudom honnan.
- Lehet, hogy láttad amikor jött megnézni az új házát – tippeltem.
- Passz – vont vállat. - Végül is mindegy.
Egy kicsit visszanéztem a TV-re, mert a kommentátor hatalmasat kiáltott. Gól.
- Amúgy szerintem illenétek egymáshoz – szólalt meg újra.
- Alig ismered – nevettem fel. - Nem lehet ezt így eldönteni. Még én sem tudom.
- Ugyan már – legyintett. - Még a hajatok is ugyanolyan színű.
- Igazad van, ez egy jel – mondtam úgy, mint aki el is hiszi.
- Na látod, ennyi – tárta szét a karját, én pedig kissé nevetve megráztam a fejemet.
Fogalmam sincs, hogy meddig bámultuk a különböző sportcsatornákat, talán fél óráig. Néztünk hokit, kosárlabdát, még golfot is, de valahogy egyik sem tudott lekötni. Aztán megszólalt Patric telefonja és Brad nevét írta ki.
- Szia – szólt bele vidáman. Csak halkan hallottam Brad hangját, azonban a szavait nem bírtam kiszűrni. - Ahha... Várj egy percet, megkérdezem – mondta, majd felém fordult. - Van kedved moziba menni?
- Persze – vágtam rá rögtön.
- Megyünk – közölte, majd gyorsan elköszönt.
- Mit nézünk meg? - érdeklődtem.
- Azt még nem tudjuk – vont vállat. Ja. Oké...
- És mikor találkozunk?
Patric az órájára nézett és visszanézett rám.
- 10 perc múlva. Az állomáson a buszmegállóban.
- Kocsival vagy? - kérdeztem reménykedve, mert nagyon nem akartam gyalogolni.
- Persze, hogy nem – vigyorgott rám.
- Ajjh – döntöttem hátra a fejem.
Gyorsan felkaptuk a cipőinket és a kabátunkat, majd gyorsan elköszöntem Emy-től.
Az utak csúszósak voltak, a hó folyamatosan szállt a pofámba, így már az első két percben beleuntam.
- Biztosan akarunk mi moziba menni? - kérdeztem hunyorogva.
- Biztos – mondta, bár én nem korántsem gondoltam már olyan komolyan.
- És mi van ha elfúj a szél? - aggódtam, holott alig volt egy kis szellő.
- Többet kéne enni – rendezte le ennyivel.
Lehetetlen volt tíz perc alatt odaérnünk. Az út tőlem az állomásig gyalog minimum 20 perc, ráadásul még a hó is szakadt a fejünkbe. Így mire odaértünk a buszmegállóba, már mindenki ott volt.
- Mi tartott ilyen sokáig? - vont minket kérdőre Brad.
- Ideérni – feleltem lazán, és a kapucnim alól nézegettem kifelé.
Alyson vörös tincsei kilógtak a sapkája alól, ellenben velem ő élvezte a havazást. Igazából Alyson mindent élvez és mindenben csak a jót látja, így vidáman nyújtotta ki a nyelvét, hogy elkapjon pár hópihét.
Brad kék sportos kabátban feszített, hozzá fekete csöves sapkát vett fel, barna tincsei kissé a szemébe lógtak.
Mark szürke széldzsekiben volt, nem igazán zavarta a havazás, hiszen valami szuper hajzselét használ, amiben megvillantak a fehér hópihék. Kissé féltem tőle, hogyha túl sokáig maradunk még itt akkor egy kis kupac hó gyűlik össze a haján.
Patric mosolyogva lepacsizott a fiúkkal. Sötét haja természetesen omlott a homlokába itt-ott a sötétkék szemeibe. Sötétszürke kabátjáról gyorsan leperegtek a hópelyhek.
- Mikor jön a busz? - kérdeztem és a kezeimet a zsebembe dugtam, hogy némiképp felmelegedjenek, csakhogy a csuklóm teteje mindig kilógott így folyamatosan húzogattam lefelé a kabátom ujját.
- Még úgy tíz perc – olvasta le Brad. - A menetrend szerint.
- És mit akarunk megnézni?
És akkor Mark és Alyson egyszerre kezdtek el magyarázni. Kiderült, hogy a moziás ötlete tőlük fakadt és mindketten kinéztek egy filmet. Alyson valami romantikus drámát talált, Mark pedig valami akciófilmet. Innen persze rögtön hatalmas vita alakult ki, hisz a fiúk nem akarnak romantikus filmekre beülni, Alyson viszont kimondottan azt akarta megnézni. Nekem őszintén mindegy volt, én inkább a busz érkezését vártam, mint a filmet.
A busz tizenhárom perc múlva érkezett meg. Az eredeti színértől fogalmam sincs, tippelni sem nagyon merek. Talán zöldessárga... Mindegy, a lényeg, hogy kevesebb, mint fél óra alatt átvisz minket a másik városba, ami sokkal izgalmasabb, mint Roseland.
Élmény egy kicsit kiszakadni a belvárosból és panelházak között sétálni el a plázához, amiben üzletek sokasága várt minket. A mozi a második emelet végén helyezkedett el. Már több méteres távolságból éreztük a popcorn illatát és azonnal hatalmába vett a „moziban vagyok” érzés. Még jó, szép lenne, ha „cementgyárban vagyok” érzés jelenne meg bennem. Mindegy...
- Akkor mit is nézünk meg? - vettem részt végre a vitában.
- Az akciót – mondták egyszerre a srácok.
- A drámát – felelte velük egyszerre Alyson.
Hú, három az egy ellen, plusz én, akit igazán egyik sem vonz. Felnéztem a kivetítőre, ahol kiírták, hogy éppen milyen filmek jönnek. Megtaláltam az általuk kiválasztott filmeken, szinte egyszerre kezdődtek. Aztán láttam, hogy néhány perc múlva kezdődik valami animációs mese. A barátaimra sandítottam, akik vadul gesztikulálva magyaráztak egymásnak, azon veszekedve, hogy mit nézzünk meg. Roppant gyerekesek voltak, mégse ülnék be velük egy mesére. A végén meg tetszene is nekik.
Inkább újra a táblát kezdtem böngészni. Megakadt a szemem és gyorsan az órámra pillantottam. Kicsit több, mint tíz perc múlva kezdődik.
- Srácok! - szóltam, de nem figyeltek rám. - Srácok! - kiáltottam kicsit hangosabban, így nem csak ők, hanem mások is rám néztek. Nem foglalkozva velük rákérdeztem. - Másnaposok 3?
Tekintetük kissé kérdőbe váltott, egymásra néztek, majd vissza rám.
- Miért is ne? - vont vállat először Brad, őt pedig rögtön követték a többiek.
Elmosolyodtam a sikeremen. Kicsiny társaságunkban mindig én voltam a problémamegoldó ember, aminek többé-kevésbé örültem.
Mindenki Patric kezébe nyomta a pénzt, aki felajánlotta, hogy megveszi a jegyeket, cserébe mi elmegyünk kajáért.
Nos, ez mindig érdekesen alakult. Míg én egyszerű csaj vagyok, így unalmasan csak egy kis doboz popcornt és kólát kértem szokás szerint. Ellenben Alyson a legnagyobb popcornt kérte ki, mellé egy literes üdítőt, m&m's-et és gumicukrot. Mintha nem is moziba jött volna, hanem piknikezni.
Brad mindig elköveti azt a hibát, hogy wasabi szószt és erős paprikát kér a nachosára, így rendszerint köhögőrohama van, miközben ég a torka, így Alyson üdítőjének nagy része az ő gyomrában landol.
Patric átlagos méretű üdítőt vesz, popcorn és nachos hiányában. Ezzel nem is lenne gond, ha Patric nem lenne iszonyú édesszájú. Mindimum háromfajta csokit vesz, mellé még valami zacskós nyalánkságot, amit megkíván pultnál. Legyen az chips, gumicukor vagy bármi, neki a lényeg, hogy csörögjön és a körülöttünk ülők folyton hátraforgolódjanak valamelyik kajájának csomagolásnak zajára.
Mark-nak mániája, hogy sose vesz semmit, mert pénzkidobásnak tartja a mozi árait. Persze a film közben mindig megkívánja a mi kajánkat, így egyfolytában pisszeg, mi pedig nyújtjuk felé a különféle papírtálakat.
Így mentünk hát be, Alyson teljesen megpakolva, és annyira szerencsétlenül viselkedett, hogy Mark elvett tőle egy-két dolgot, hisz neki nem volt semmije, csak a jegye. Így történt, hogy a Alyson gumicukra nála is maradt.
A Másnaposok-trilógia előző két részét láttam, így harmadikat kissé erőltetettnek éreztem, holott végigröhögtük az egészet. Bár én az egyik legnagyobb poént nem hallottam, amin az egész terem sírt a nevetéstől, mert éppen Brad hátát csapkodtam, aki a nagy nevetésben félrenyelt egy paprikát.
Összességében jól éreztük magunkat, a teremből viszont siettünk ki, amint megláttuk a takarítónőt. Akkora kupit hagytunk magunk után, hogy inkább szerettük volna, ha csak egy csapat fiatalnak tűnünk neki, mint egy csapat fiatalnak, akiket a mai naptól utál. Egyébként ezt sosem értettem, hisz valószínűleg soha többet nem lát minket, de az egész olyan ösztönös.
- Éhes vagyok – közölte Alyson.
- A mozi egész büféjét felfaltad – nevettem el magam hitetlenül.
- Én is az vagyok – kelt a védelmébe Patric. Tipikus, akik a legtöbbet eszik, továbbra is ők a legéhesebbek.
- Én még nem – csatlakozott a témába Mark, Brad pedig közölte, hogy ő bármikor tud enni.
- Mi lenne, ha kicsit kettészakadnánk és egy fél óra múlva találkoznánk az éttermeknél? - érdeklődtem diszkréten.
- Hogy akarsz kettészakadni? - vonta fel a szemöldökét Brad.
- Lányok-fiúk – feleltem és igyekeztem nem feltűnősködni, nehogy leesen nekik, hogy hova akarok menni.
- Kerülsz minket? - vigyorgott Mark.
- Nyugodtan jöhettek velünk – szólalt meg Alyson. - Bemegyünk egy csomó ruhaboltba, órákig válogatunk. Ú, cipőt is kéne néznek, meg elfogyott a szemhéjtusom.
- Én támogatom a szétválás ötletet – ijedt meg hirtelen Mark, én pedig belül felnevettem.
- Akkor négykor az éttermeknél? - csekkolta a telefonján az időt. Már nem azért, de a McDonald's és a Pizza Hut szerintem nem éppen egy étterem...
- Oké – bólintottam és a többieknek is megfelelt az időpont.
A fiúk felmentek a mozgólépcsőn, mi pedig lefelé indultunk. Kellő távolságba kerültünk tőlük, én pedig kicsit megkönnyebbültem.
- Victoria's Secret? - kérdezte Alyson.
- Még szép – vigyorogtam rá.
Furcsa mód rengeteg lány/nő nem szeret fehérneműboltokba járni. Én igen. Valahogy szabadságot éreztem odabent és válogathattam a kedvemhez illő szettek között. Mivel nincs barátom így egyáltalán nem volt szempont, hogy neki mi tetszene. Csak a saját ízlésemre hagyatkoztam és ezt imádtam az egészben. Alyson-nal összenevettünk egy-két borzasztóan gusztustalan szetten, vagy éppen közösen válogattunk és játékosan összevesztünk, hogy ki is vegye meg az adott ruhadarabot.
Kiválogattunk pár szettet és elmentünk próbálni. Így ugye nem éppen egyszerű, hisz a saját fehérneműnket magunkon kell hagynunk, de azért el lehet dönteni, hogy melyik tetszik és melyik nem.
- Mark-nak tuti be fog jönni – vigyorogtam rá, ahogy megláttam Alyson-on egy fekete-pink összeállítást.
- Hagyjál már – röhögött fel. - Nem is vagyunk együtt.
- Még – tettem hozzá.
- Nem téma – kötötte ki.
- Jól van na – vigyorogtam. - Ez milyen? - nézegettem magamon egy fekete csipke melltartót.
- Dögös – állapította meg.
Erre jó egy legjobb barátnő. Nem érzed vele kellemetlenül magad semmilyen helyzetben, így simán elvagytok ketten egy fehérneműbolt szűkös öltözőfülkéjében. Az ovi óta ismerjük egymást, tudjuk egymás összes titkát, hülyeségét, az emlékeire úgy emlékszünk, mintha a sajátunk is lenne, hisz a legtöbb nagy dolgot együtt éltük meg. Ballagás, szalagavató, sulis bálok. Persze az eslő csókot és az első ALKALMAT nem együtt éltük meg, mi sem természetesebb ennél. De természetesen mindkettőt kitárgyaltuk, igaz a másodikat kissé pironkodva, nem részletezve. Mindent tudunk egymásról, de mégse mondom azt, hogy olyan, mintha a testvérem lenne. Ez teljesen más, és legalább annyira erős. Alyson-nak olyan dolgokat is elmondok, amiket a húgom – jobb esetben – sose fog megtudni. Ettől ő a legjobb barátnőm.
Miután kiválogattuk a legjobbakat elmentünk fizetni. Ahogy a lány letette elém a rózsaszín csíkos szatyrot leesett, hogy még nagyon megszívjuk. Hisz egyikünknél sincs táska, így nem tudjuk hova tenni a srácok pedig természetesen rögtön ki fogják szúrni.
Félreállva megvártam Alyson-t, és reménykedtem, hogy neki van egy jó ötlete.
- Nem lehet, hogy itt tudnánk hagyni a szatyrot? - kérdezte a szája szélét rágva, ahogy gondolkodóba estünk.
- Akkor is észreveszik – mondtam. - Van még nálad pénz?
- Á, mindent elköltöttem, mert a csaj még rábeszélt egy parfümre – emelte ki a kis üvegcsét. - Olyan finom illata van.
- Nekem pont kajára van pénzem, de abból nem jön ki már semmi, hogy szerezzünk másik reklámszatyrot.
- És mi lenne ha felvennénk? - kérdezte, miközben a távolba figyelt. Kissé paranoiás, szerintem azt várta, hogy egyszer csak felbukkannak a fiúk.
- Okos, egyszerre többet? És mit csinálunk azzal ami rajtunk van? - nevettem fel.
- Akkor... - agyalt tovább, de félbeszakítottam.
- Szerintem nem kéne tovább variálni. Ha képesek ezen fennakadni akkor iszonyú gyerekesek.
Sajnos bevált a tippem és tényleg iszonyú gyerekesek. A McDonald's-ban ültek amikor odaértünk és kaján mosollyal figyeltek mindkettőnket. Én Patric-hez ültem, Alyson pedig Brad mellett foglalt helyet.
- Ha mondtátok volna, hogy ide menetek nem kellett volna kettéválni – tette fel a kezét védekezően Mark.
- Vicces vagy – forgatta a szemeit Alyson.
A szatyrot szorosan a két lábam közé tettem és a bokáimmal összeszorítottam. Levettem a kabátomat és magam mellé helyeztem a kanapén.
- Megmutatod? - nézett rám Patric látszólag komolyan, de láttam a szeme sarkában a nevetőráncokat.
- Vicces vagy – jegyeztem meg én is cinikusan és elvettem a tálcájáról egy sült krumplit, majd belemártottam a ketchupba.
- Fogadjunk, hogy Zayn-nek majd megmutatod – folytatta, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Hagyjál már Zayn-nel – nevettem fel. - Nincs köztünk semmit.
- Csak megmutattad neki a várost – bólogatott Brad. - A szerelmesek hídjához elmentetek?
- Minek mentünk volna? - Kínomban felröhögtem. - Csak egy barát.
- Még – utánzott Alyson, hisz nemrég még én is ezt mondtam neki amikor Mark-kal cukkoltam. Oké, most már visszakaptam.
- Szegény, még csak most költözött ide, de ti máris összeboronáltok vele – ráztam a fejemet és most Brad tálcájáról loptam egy csibefalatot.
- Te voltál az első látványosság amibe „belebotlott” - mutatott idézőjelet Mark.
- Nem is én voltam – kértem ki magamnak. - Látványosságnak számítok? - öntötte el melegség a szívemet egy kicsit.
- Néhány testrészed biztos – nézett végig rajtam Patric, mire én bokánrúgtam.
Idióták. De imádom őket.

Talán nem teljesen érettek, de a hazafelé útra már sikerült túltenniük magukat azon, hogy Alyon és én melltartót vettünk, így legalább olyan jó hangulatban telt a visszaút, mint odafelé. Folyamatosan röhögtünk, már nem is tudom, hogy miken. Ezért is szeretem őket annyira.
Amikor hazamentem szépen lepakoltam és fáradtan dőltem le az ágyamra. Emy felugrott az ágyamra és boldogan üdvözölt. Kicsit játszottunk, majd elővettem a laptopomat. Elindítottam Shakira Sale el sol albumát. Nagyon szerettem a hangjának azt a különös nőies mélységét, ami tökéletesen tükrözi az énekesnő stílusát, azt pedig imádom ahogy spanyolul énekel. Olyan dallamos nyelv, hogy még zenébbé teszi a zenét. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de Shakira azt megcsinálta.
Átöltöztem a kényelmes melegítőnadrágba és egy bő pólóba, hajamat laza kontyba kötöttem. Elvettem az éjjeliszekrényről egy könyvet a sok közül. Nem tudok egyszerre egy könyvet olvasni, mindig három-négy van elöl, és mindegyikre tökéletesen tudok koncentrálni.
Most John Grisham Ha ölni kell című könyve akadt a kezembe. De még mielőtt olvasni kezdtem volna nem bírtam megállni, hogy ne menjek fel Facebook-ra.
Csak a szokásos fogadott. Mindenki írogatott, egy csomó itteni csaj képeket posztol, mindenféle bulikból. Péntek este szokásuk átmenni a szomszéd városokba, hogy ott éljék ki a partihangulatukat. Így miniszoknyában és push-up melltartóban pózolnak a félhomályban. Én pedig itthon ülök, smink nélkül és béna hajjal. Rosszul érzem magam? Valahogy nem megy.
Csomó értelmetlen további poszt, egy csomóan like-olgatnak és kommentelnek. Visszamentem az értesítésekhez. Volt két értesítésem és egy barátfelkérésem.
Az elsőt végig se olvastam, megint valami értelmetlen játékra hívtak meg.
A második egy Brad által feltöltött közös kép volt, amin megjelölt. A buszmegállóban csináltuk, amikor hazafelé vártunk a buszra és unatkoztunk. Végignéztem az arcokon és a nevetés fogott el. Hihetetlen hálás vagyok azért, hogy ilyen barátaim vannak, mint ők.
Hogy ne lógjak ki a sorból azonnal lájkoltam, valamint hozzá is szóltam. Aztán visszamentem a kezdőoldalamra és megnéztem a barátfelkérést.
Zayn Malik.
Tudtam, hogy ő az, más Zayn Malik-et nem is ismerek. Rámentem a profiljára és rögtön visszaigazoltam. Nem bírtam ki, túl kíváncsi voltam, így elkeztdem nézelődni a profilján.
„Ha bejelölt jogom van hozzá. Sőt...” gondoltam.
A profilképén egyszerű fekete pólóban és farmerban van, szélesen mosolyogva nevet. Rámentem egy régebbi képre. Két hónapos. Kissé hátrahajolva, fejét felfelé tartva fújja ki a füstöt, mutató- és középső ujja között egy cigarettaszálat tart. Tehát dohányzik. Hazudnák, ha azt mondanám, hogy zavar. Habár én nem cigizek, sose zavart, ha valaki rágyújtott mellettem.
Már mentem volna a következő képre, amikor egy kis csilingelés jelezte, hogy új üzenetem érkezett.
Felül a kis Facebook-jel mellett a következő felirat futott:
Zayn új üzenetet küldött.