02. Olyan ismerős vagy nekem

Hello! El sem hiszitek, hogy milyen hálás vagyok. Még csak egy rész volt fent, és már több, mint tíz rendszeres olvasóm van. Az eddigi blogjaimon a közelében nem voltam ennek, el se tudom hinni. Nagyon köszönöm. <3
Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a rész, remélem hamarosan már nem lesz annyira titokzatos az egész... Na jó, igazából az egész blog nagyon titokzatos, és én ezt nagyon szeretem benne. :)
Jó olvasást!
xoxo, Kikiih


Zayntől viszonylag gyorsan elváltunk, mert mennie kellett valahova. Mindenesetre mosolyogva köszöntem el tőle, kezemben szorongatva a fekete BlackBerry-met, amit néhány pillanattal ezelőtt még ő kezelt.
- Ú, telefonszámcsere? - kérdezte Alyson a sálába mosolyogva.
- Igen - bólintottam még mindig vigyorogva és akaratlanul is a telefonra pillantottam, amiben már szerepelt az új névjegy. Idő közben persze követnünk kellett a kutyákat, akik a már megszokott útvonalunkat járták.
- Rendesnek tűnik. Mit tudsz róla?
- A napokban költözött ide, a szomszéd városban kapott munkát.
- Hol dolgozik? - kérdezte.
- Egy hangszerboltban.
- Juj, zenél is? - kérdezte teljesen belelkesedve.
- Már régóta zongorázik, azt mondta, hogy gitározik is, de abban állítólag nem olyan jó.
- Még szerény is - bólogatott Alyson. - Nem rossz.
- Alig beszélgettünk, hagyjál már - nevettem fel. - Lehet, hogy házas.
- Nem, nem volt rajta gyűrű - rázta meg a fejét. - Direkt ellenőriztem.
- Beteg vagy - röhögtem el magam és fél kézzel megöleltem.
Egyszerre készültünk egymás vállára hajtani a fejünket, de ennek a műveletnek az eredménye az lett, hogy összefejeltünk, és nevettünk a saját bénaságunkon.
- Mesélted neki, hogy te is zongorázol, meg gitározol? Meg a dobolást?
- Igen - bólintottam.
- Mit szólt?
- Rögtön írni akart egy közös szerelmes dalt.
- Tényleg? - csillantak fel naiv barátnőm szemei.
- Nem - vallottam be. - Igazából nem arról beszéltünk, hogy én vagy ő, hogyan játszunk a hangszeren, hanem magáról a hangszerről. Meg a kutyákról, hogy szereti az állatokat, ilyenek.
- Cuki - bólogatott.
- Ne már.
- Mi az? - pislogott.
- Utálom, ha egy pasira azt mondják, hogy cuki, és ezt te is tudod - magyaráztam. - Cuki egy kismacska, egy gyerek. De, hogy lehet, egy huszonnégy éves pasira azt mondani, hogy cuki?
- Huszonnégy éves? - fogta meg Alyson a mondandóm lényegét.
- Aha - bólintottam.
- Úúú - Ez volt a legnagyobb konkrét véleménye.
- Amúgy érzed, hogy már mindent kikérdeztél róla, kivéve a nevét? - nevettem el magam.
- Jujj, tényleg, hogy hívják? - lelkesedett be azonnal.
- Zayn - mosolyodtam el halványan.
- De szép neve van - bólogatott.
Elnevettem magam. Alyson ha akarna se tudna rosszat mondani senkire, mert egyszerűen mindenben csak a jót látja. Ezért is szeretem annyira. Sose volt előítéletes és mindig az élet napos oldalát látta. Még akkor is amikor nem kellett volna.

A hétfő reggel még Roselandben is olyan, mint minden más helyen. Az emberek kissé fáradtan nyüzsögnek, és kedvetlenül indulnak a munkahelyükre.
Én ha tehettem mindig gyalog mentem dolgozni. Csak néhány utcával volt lejjebb, én pedig szerettem sétálni. A hó csendesen szállingózott, amint leért egy hópihe a földre, szinte már el is olvadt. Mellettem elhaladt egy busz, amiből egy szőke, kék sapkás kisfiú integetett, az anyukája pedig mosolyogva figyelte, ahogyan visszaintegetek neki.
Szerettem a kertvárosi reggeleket. Ahogyan a zebránál megállva belekortyoltam a termoszom által melegen tartott mézesteába, és közben odaintettem a sötétkék sportautónak, melynek büszke tulajdonosa Brad volt. Még az utolsó születésnapjára kapta, és azóta ahova csak teheti autóval jár. Ezt persze Jack, a hippi hajléktalan nem igazán szívleli, akárhányszor csak Brad elhalad a központ előtt, ő a szökőkúttal szembeni padról kiabál utána, és nem épp kedves szavakkal illeti. Persze Jack ezen kívül mást nem igen tud tenni az ügy érdekében, így amíg jobb ötlet nem jut az eszébe beéri ezzel is.
Ahogy megragadtam a könyvesbolt tölgyfaajtajának arannyal bevont kilincsét és benyitottam, megszólalt a fejem felett egy kis csengő. Testemet átjárta a könyvek illata és különös melegség járta át a testemet.
- Jó reggelt Jennette! - köszöntöttem a főnökömet. Jennette a negyvenes évei végén járó nő, de ezt csak onnan tudom, hogy már régóta ismerem. Baromi jól tartja magát, sportos alakja van és csinosan öltözködök. Hullámos haja és csokoládébarna szeme tökéletesen kiegészítik egymást, különösen ha az a kedves mosoly is ott ül az arcán. Két gyermek büszke édesanyja, férje pedig a város legjobb ügyvédje. (Összesen hárman vannak, de attól még ő a legjobb.)
- Szia Hil - mosolygott rám és tekintetét elemelte a papírról, amit éppen böngészet. Gondolom az új megrendelések listája. - Hogy vagy?
- Jól köszönöm - mosolyogtam rá, és letettem a pénztárgépes pultra a termoszomat, hogy kibújjak a kabátomból. - És te? A srácokkal minden oké?
- Drake lebetegedett, így ő ma nem ment suliba. Dave jól van, remélem, hogy ő nem kapja el.
- Jobbulást - mondtam őszintén, majd kabátomat átvettem a bal alkaromon, a másik kezemmel pedig megragadtam a termoszomat. - Egy perc és itt vagyok.
Beléptem a hátsó szobába, ahol ugyanolyan rumli fogadott, mint mindig. A jobb oldali falnál egy íróasztal volt, de ezt csak az veszi észre, aki ismeri a helyet, mert a ráhalmozott rengeteg papírtól, szeméttől és még ki tudja, hogy mitől. E mellett volt még egy fogas, ami bár nyáron üresen ácsorgott a sarokban, télen majd leszakadt, holott mindössze hárman dolgozunk itt. Jennette, a főnök, Scott a húszas évei végén járó szőke srác, aki csak másodállásban dolgozik itt, többnyire délután, valamint hétvégénként. A harmadik munkatárs pedig szerény személyem.
A kicsike szoba padlójának színét már nem tudom megmondani. Olyan kartonszíne van, hiszen a kartondobozokból kész labirintust építettünk ki magunknak. Kétféle doboz van itt, üres és teli. A telikben vannak a különböző megrendelt könyvek, amik várnak az újdonsült tulajdonosukra. Az üres dobozok pedig a minden havi szállítmány maradványi, és ahelyett, hogy kidobálnánk őket, egyszerűen csak a sarokba hajítjuk, mondván, hogy "jó lesz ez még valamikor".
Ahogy visszamentem Jannette már ki is osztotta a feladatomat. Állítólag hétvégén teljesen összekeveredtek a könyvek, azért amíg ő az A-B szektort teszi helyre, addig enyém a C-D.
Szerettem itt dolgozni. Csendes hely, megnyugtató és imádom a főnökömet. Igazából már gyerekkorom óta ismerem. Úgy tíz éves lehettem, amikor egy nyári tábor előtt betévedtem Jennette könyvesboltjába, hogy vegyek valami könyvet az útra. Az előtt sose olvastam úgy igazán, de a tábor borzalmas volt. Senkinek nem voltam szimpatikus, senki nem akart velem játszani. Így egyedül maradtam a könyvvel. Így utólag már nem bánom, hiába éreztem rettenetesen magam azokban a napokban. A kötelező foglalkozásokon igyekeztem jó pofát vágni a dolgokhoz, és nem elsírni magam, amikor senki nem akarat a csapatába választani. De amikor szabad játék volt én leültem a nagy lombos fűzfa tövébe, és olvastam a Tom Sawyer Kalandjai-t. Tulajdonképpen az a könyv mentette meg a nyaram. A könyv és Jennette.
Jennette még az apjától örökölte a könyvesboltot. A tábor után többször is eljöttem hozzá. Részben hálából, részben kíváncsiságból. Elkezdett érdekelni az olvasás, Jennette pedig olyan könyveket ajánlott nekem, amiktől szó szerint szerelembe estem. Az olvasásba. Folyamatosan visszajártam hozzá, és szoros kötelék alakult ki köztünk. Bátran állíthatom, hogy Jennette a barátom lett, anyám helyett is anyám volt. Mivel apámmal éltem nem járhattam át mindig a szomszéd városba, akárhányszor csak valami bajom volt. De Jennette meghallgatott és minden lehető dologban tanácsot adott, legyen az szívügy, nőügy vagy bármi. Sokszor csak beszélgettünk. Mindig kibeszéltük a legújabb sikerkönyveket, és általában ugyan az volt a véleményünk. Fiatalos, jó humorú és igazi barát. És ez tényleg kölcsönös volt. Nem zavarta, hogy több tíz évvel idősebb nálam, az elsők között voltam akit beavatott az eljegyzésébe, vagy megmutatta az ikrek ultrahangját.
Miután befejeztem a sulit, egyértelmű volt, hogy amíg nem tudom pontosan, hogy mit akarok, itt fogok dolgozni. Szinte meg se kellett kérdeznem, hanem az orrom elé nyomta a papírokat.
Szórakozottan pakolgattam a könyveket, és amint kész voltam egy szektorral mentem a következőre. Egészen addig amíg a kezembe nem akadt egy bizonyos könyv. Vavyan Fable: A pepita macska.
Érdeklődve néztem a borítóját, majd megfordítottam és elkezdtem a hátulját böngészni.
Leültem a sámlira, ami arra szolgált, hogy a felsőbb polcokon lévő könyveket is elérjük, majd olvasni kezdtem. Már az első néhány oldalnál megragadott a történet. Imádtam a humorát, a szereplők rokonszenvesek voltak és az egész egy olyan love story köré épült amire titkon mindenki vágyik.
Öt óra volt, mire már elértem a történet felééig. Jennette nem bánta, ha munkaidőmben elolvasgattam, addig amíg normálisan fogadom a vevőket és nem megy a munkám kárára. Volt már olyan, hogy egy unalmas napon, amikor senki nem tévedt be a boltba, egy egész regényt kiolvastam. Kétség kívül szeretek itt dolgozni. Jennette szerint még jó is vagyok benne. Igazából mindenkire rá tudok sózni egy könyvet, így ritkán lépnek ki innen üres kézzel, amikor pedig újra eljönnek, általában pozitív visszajelzéseket kapok.
A kis csengő megszólalt, tehát új vevőnk van. Még nem tettem le a könyvet, túl izgalmas résznél voltam, meg különben is, nem illik rögtön letámadni a vevőt. Hadd nézelődjön kicsit.
- Hilary? - hallottam meg egy kérdő hangot, és azonnal tudtam, hogy kihez tartozik. Arcomat felemeltem a könyvből, hogy megbizonyosodjak róla.
Igen, ő volt az. Zayn. Haja tökéletesen felzselézve, tekintete kérdő volt, de a szája szélében ott bujkált egy mosoly. Az arca után a következő dolog ami feltűnt az a fél vállán áthúzódó gitártok.
- Szia! - mosolyogtam rá azonnal. - Hogy kerülsz ide?
- Egy könyvesboltba? Nem is tudom. Szerintem kávézni jöttem - vonta meg a vállát.
- Oké, értem - nevettem el magam, majd becsuktam a könyvet, de azért előtte ellenőriztem az oldalszámot. - Miben segíthetek?
- Van itt egy eladó? - nézett körbe.
- Ja. Itt áll előtted - bólintottam, mire Zayn szemei kissé elkerekedtek.
- Itt dolgozol?
- Miért olyan hihetetlen ez? - tűrtem zavartan a fülem mögé egy tincset.
- Ja semmi - rázta meg a fejét. - Csak semmi munkaruha vagy ilyesmi.
- Mivel ez egy kis könyvesbolt, egy kis városban - próbáltam kielégíteni a válasszal, hogy miért nincs külön munkaruhám.
- Akkor tudsz segíteni? - kérdezte mosolyogva.
- Megpróbálok - bólintottam.
- Először is, ezt letehetném valahova? - kérdezte a gitártokra mutatva.
- Persze, mondjuk... - néztem körbe a boltban, helyet keresve. - Támaszd a pultnak.
- Oké - bólintott, majd lehámozta a válláról a fekete gitártokot, és óvatosan letette. Majd a kabátja cipzárját is lehúzta és rátakarta. Így kilátszódott a szürke Nike melegítő felsője alól egy fekete póló, egy hangszerboltos logóval. Ezek szerint munkából jött.
- Szóval, milyen könyvet szeretnél? - érdeklődtem.
- Nem tudom, hogy megvan-e - kezdte -, de a költözéskor elkallódott, vagy nem tudom. A lényeg, hogy a Da Vinci-kód-ot szeretném.
- Mázlid van, pont ma pakolásztam abban a szektorban és a kezembe akadt több darab is - villanyozódtam fel, hogy megvan az amit keres. - Gyere - intettem és elvezettem a C-D részhez.
Odahúztam magamhoz egy sámlit és keresgélni kezdtem.
- Dan Brown... Dan Brown... - motyogtam miközben végighúztam az ujjam a sorokon. - Megvan!
Kiemeltem a könyvet a helyéről és végigsimítottam a borítóján. Úgy másfél éve olvashattam... utoljára.
Leléptem a sámliról, de nem számoltam vele, hogy Zayn merre áll, így véletlen ráléptem a lábára.
- Jaj, ne haragudj - ugrottam meg egy picit, és a botlás elkerülése érdekében automatikusan belekapaszkodtam az alkarjában, ő pedig megfogta a könyököm.
- Megvagy? - mosolygott rám.
- Aha - feleltem zavartan. - Itt a könyv - nyújtottam át.
Zayn óvatosan elengedte a könyökömet, én pedig eleresztettem az (izmos) alkarját.
- Köszönöm - mosolygott, még mindig.
- Még valami? - kérdeztem, miközben a pénztárgép felé mentem.
- Nem, ennyi lenne - felelte.
- Rendben - mosolyogtam rá, majd ismét a kezembe vettem a könyvet.
A vonalkód leolvasó pityegett egyet, majd kiírta a könyv árát.
- Készpénz vagy kártya? - kérdeztem a tárcájában kotorászó Zayntől.
- Kártya - felelte és átnyújtotta a bankkártyáját.
Betettem a helyére, majd egy szatyorért kotorászva vártam, hogy Zayn beírja a PIN- kódját. Belecsúsztattam a könyvet, amikor Zayn jelzett, hogy kész.
Végül a blokk is belekerült a szatyorba és mindennel megvoltunk.
- Meddig vagy bent? - kérdezte.
- Hatig - feleltem. Zayn felnézett a mögöttem lévő falon elhelyezkedő órára. Fél hat volt.
- Megvárjalak?
- Nem fontos, biztos vagy ezer dolgod van - legyintettem.
- Igazából nincs - rázta meg a fejét, és a szeme mellett ott voltak azok a bizonyos mosolyráncok.
- Hát, akkor ha ragaszkodsz hozzá - nevettem fel zavartan, mire Zayn is rendesen elmosolyodott.
Helyet foglaltunk a bolt közepén elhelyezkedő kanapék egyikében és beszélgettünk.
- Első napod volt az új helyen? - érdeklődtem.
- Igen, de a nagybátyámé a hely, így ismerős volt a dolog - mondta. - És te mióta dolgozol itt?
- Az érettségim óta - feleltem, mire láttam az arcán, hogy elkezdett gondolkodni. - Három éve volt - mondtam, de még mindig gondolkodott. - Huszon három vagyok - nevettem el magam.
- Oké, nem mertem megkérdezni - felelte zavartan. - Nem illik, én pedig jól nevelt vagyok.
- Hogyne - bólogattam visszafojtott nevetéssel.
- Komolyan - bizonygatta. - Nézd, még olvasok is - emelte fel az imént szerzett szatyrot.
- Igazad van, így már hiszek neked - bólintottam látszólag komolyan.
- Ajánlom is - mondta, én pedig elröhögtem magam.
- És, hogy tetszik Roseland? - érdeklődtem.
- Szép, bár még nem sokat láttam még belőle - vallotta be.
- Körbeveszesselek? - ajánlottam fel. - Szuper idegenvezető vagyok. Bár igaz, nem olyan izgalmas, mintha Rómában vezetnélek körbe, de majd megmutatom azt a járdaszegélyt ahova bevertem a fejem, amikor négy évesen elestem a biciklivel.
- Nahát - tetetett csodálkozást. - Szép, művelt, jó idegenvezető és még biciklizni is tud? Le vagyok nyűgözve, te lány.
- Az okosat kihagytad - szidtam le.
- Ahogyan a szerény is - bólogatott, mire elnevettem magam.
- Egyébként komolyan mondtam.
- Nem kételkedtem benne, hogy elestél a biciklivel - ráncolta a szemöldökét.
- Nem azt - löktem meg a vállát folyamatosan vigyorogva. - Ha gondolod szívesen körbevezetlek.
- És mikor?
- Hát... Neked mikor jó? - kérdeztem.
- Hétvége? Mondjuk szombat?
- Az okés - mentem bele. - És hol találkozzunk?
- Mondjuk most hazakísérlek, akkor tudom hol laksz, és eléd megyek... - akadt el a mondat végén.
- Egyre?
- Tökéletes - ment bele.
Minél többet beszélgettem Zaynnel annál szimpatikusabb lett, bár az őt körülvevő titokzatosság még mindig nem tűnt el. Talán ez tette olyan vonzóvá az arca, a karizmája, az alakja és a stílusa mellett. Na meg a szemei. Pasin ekkora szempillákat én még nem láttam. Olyan gyönyörűen ölelik körül azokat a csillogó barna szemeket, hogy...
- Hilary, lejárt a munkaidőt - jelent meg Jennette, majd egy pillanatra elakadt amikor meglátta Zaynt. - Hello - köszönt kissé megilletődve.
- Jó estét! - köszönt illedelmesen Zayn.
- Jennette, ő itt Zayn, Zayn ő itt Jennette, a főnököm - mutattam be őket gyorsan egymásnak, majd felpattantam és mentem a kabátomért.
Immáron felöltözve és egy üres termosszal a kezemben tértem vissza az üzlet fő részébe, ahol Zayn már felöltözve, a gitárját is felkapva várt, Jennette pedig a pénztárgéppel ügyködött.
- Akkor mi mentünk - szóltam. - Szia Jennette, holnap találkozunk!
- Sziasztok! - mosolygott ránk, majd utunkra engedett.
Ahogy kiléptünk a csípős hideg azonnal rácsapódott a bőrömre és azonnal a sálamhoz kaptam, hogy teljes mértékben elborítsa a nyakam és ne fújjon be a szél egy résen se. Velem ellenben Zayn halál lazán sétált és szórakozottan figyelte ahogyan igazgatom magam.
- Kész vagy? - kérdezte vigyorogva.
- Hagyjál már fázós típus vagyok - kértem ki magamnak. - Utálom a telet.
- Pedig megvan ennek is a szépsége - mondta.
- Ja, akkor amikor a házban ülve, a kandalló tüzét figyelve egy bögre teával a kezedben bámulod a kint hulló havat - vázoltam fel a képzeletbeli ideális képemet a télről, és akaratlanul is elragadott a romantikus oldalam. - Na meg ha van kivel puszilkodni a fagyöngy alatt, aki betakar, süt veled sütit meg ilyenek...
- Nincs barátod? - Tekintete kissé értetlen volt, amitől az én tekintetem is az lett.
- Kéne lennie? - nevettem fel picit.
- Csak azt hittem, hogy egy ilyen lány, mint te... - gondolkodott el. - Hagyjuk - legyintett inkább.
- Amúgy kandallóm sincs - vallottam be.
- Így már értem, hogy miért tartod romantikusnak - bólintott.
- Mi bajod van a kandallókkal? - sértődtem meg.
- A közelükben rohadt meleg van, de ha átmész a másik szobába, egy kicsit se megy át a melege, és azonnal szétfagysz.
- Biztos rossz volt a kandallód.
- Mert te annyira értesz hozzá, amikor neked nincs is - röhögött ki.
- De lehetne - vontam meg a vállam.
- Csak nincs - tette hozzá.
- Csak nincs - bólintottam szomorúan és belerúgtam egy kavicsba.
A kavics gurult és gurult a csúszós úton és arra lettem figyelmes, hogy úgy két méter távolságban megáll egy fekete bakancsban. Kissé feljebb emeltem a tekintetem ahol megláttam a bakancs tulajdonosát is. Patric, és mellette sétált Mark. Mivel nekik nincs kocsijuk kénytelenek gyalog járni az utakat, vagy - ha épp elcsípik - busszal.
- Hil! Szia! - kiáltott oda nekem vidáman Patric.
- Ismered őket? - suttogta Zayn.
- Legszívesebben letagadnám, de igen - nevettem el magam halkan, és pont időben, mert odaértek.
- Hello - nézett kissé furcsán Mark Zaynre.
- Sziasztok - köszöntötte őket Zayn. - Zayn Malik - nyújtotta a kezét egyenként a srácok felé, akik megrázták.
- Patric Morgan - mutatkozott be másodikként Patric, mire Zayn szemmel láthatóan egy pillanatra lefagyott. - Nem lehet, hogy találkoztunk már? Olyan ismerős vagy nekem.
- Nem hiszem - rázta meg a fejét Zayn. - Néhány napja vagyok csak itt, előtte meg nem nagyon jártam errefelé.
- Akkor biztosan tévedtem - vonta meg a vállát Patric.
- Nekünk viszont mennünk kell - vettem fel egy bocsánatkérő mosolyt és minél előbb el akartam kerülni ezt a szituációt. A srácok igen szélsőségesen fogadják az idegeneket. Vagy nagyon megkedvelik őket, vagy kiutálják őket az egész városból. - Sziasztok!
Miután ők is elköszöntek és kellő távolságra kerültünk tőlük kérdőn Zaynre pillantottam. Egyenesen előre meredt és szemmel láthatóan nagyon agyalt valamin.
- Zayn - szólítottam meg, de nem reagált, ezért finoman megérintettem a karját. - Zayn!
- Igen? - rázta meg a fejét, és immáron minden figyelmét rám szentelte.
- Jól vagy? - kérdeztem kissé aggódva.
- Persze - mosolygott teljesen természetesen. - Mi lenne?
- Semmi... Csak olyan furcsa voltál...
- Minden oké - biztosított.
- Ha te mondod - sóhajtottam, majd belerúgtam egy újabb kavicsba.
Néhány perc múlva ismét feloldódtunk és minden olyan volt, mintha semmi se történt volna. Zayn látta a házamat és mondta, hogy igyekszik nem elfelejteni az utat, és nem eltévedni. Biztosítottam, hogy bármi van nyugodtan hívjon, valamint, hogy ez egy város, nem labirintus.
Az ablakomon kimeredve figyeltem, ahogy elsétál, és alakja egyszer csak eltűnik a házak között.
Mégis, hogy kerültél ide Zayn?